Minden szemét egy helyen - Magyarország, 2012 január 01/04/2012   Elnézve a híradások beszámolóit, azért valljuk meg, nem mindennapi eseményeknek lehettünk tanúi hétfőn este a képernyőkön keresztül. Talán még az idősebbek sem emlékeznek olyan alkalomra, amikor a fővárosban az összes szemetet egy helyre fújta volna össze a szél. Mindet. Most ez is megtörtént. Az Andrássy út sokat látott flaszterén, ugyanis egy zsebkendőnyinél alig nagyobb területen ott üvöltött az összes még mozdulni tudó agyhalott kádár-nyugger karöltve az újonnan feltörekvő aberáltakkal és idiótákkal. Igazán szép társaság jött össze, ez kétségtelen. Szinte öröm volt nézni, ahogy a Magyar Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű Szövetség, a Háttér Társaság a Melegekért és a Labrisz Leszbikus Egyesület tagjai együtt csápoltak Bródy János zenéjére a Magyar Szolidaritás Mozgalom, a Negyedik Köztársaság, a Demokratikus Koalíció, az LMP, az MSZP, az MSZDP, a Szövetség Az Egységes Magyarországért, az előkukázott SZDSZ, a Societas, a Magyarországi Munkáspárt 2006, az Európai Baloldali Párt és a Zöld Baloldal legfőbb képviselőivel és szimpatizánsaival. Mindenki boldog volt és persze nagyon lelkes. A pártok és a szervezetek prominens képviselői megtalálták a maguk színvonalát az őrjöngő nyuggerekben és a belpesti degeneráltakban. Mindeközben az Operaházban Orbán Viktor ünnepeltette magát a jól megválogatott sleppel, szépen keretbe foglalva és persze teljessé téve ezzel a Minden szemét egy helyen című képet. Gondolom mondani sem kell, lent az utcán igazán remek volt a hangulat. Az utcai felszólalók természetesen egytől-egyig rettegték a jövőt és féltették a köztársaságot, a nagyon felvilágosult és nagyon hozzáértő közönség pedig egyetértve az elhangzottakkal, a magukkal hozott táblákkal felszerelkezve integetett vissza a szónokoknak. Egyes hírek szerint Gyurcsány Ferenc, hogy emelje az este fényét magával hozta a kiásott Kádárt, mintegy így is demonstrálva a régi alkotmány melletti kiállást és megidézve a szép idők szellemét. A legtöbb mikrofonhoz lépő azon siránkozott, hogy az új alaptörvény hatálybalépésével megszűnt köztársaság, a tömeg pedig egy emberként üvöltötte az égre az ebből fakadó borzasztó fájdalmát. Az pedig egy cseppet sem zavart senkit sem, hogy a köztársaság, mint államforma nem szűnt meg, csak az ország neve ezentúl nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország. A nagy hőbörgés közepette érdekes mód az nem okozott gondot se a felszólalóknak, se az egybegyűlteknek, hogy a mindennapok egyre nehezebbek, hogy az árak emelkednek, a bérek pedig csökkennek, hogy a társadalom jelentős része adósságcsapdában szenved. Ezek a problémák nem lépték át a jelenlévők ingerküszöbét, őket csak is az alkotmány és a köztársaság védelme érdekelte. És valahogy nem jutott eszébe senkinek sem felidézni Kuncze Gábor egykori szavait a kiosztandó ciántablettákkal kapcsolatban, amit megoldásként még az elvtársak regnálása idején javasolt az akkori elégedetleneknek. De ugyanígy elmaradt a táncoslábú Gyurcsány  azon magvas gondolatának a felolvasása is, amit még 2007-ben, az utcai megmozdulásokkal kapcsolatban fejtett ki: „Aki az utcai politizálást választja, az aláássa a demokráciát. El kell dönteni, demokraták vagyunk és a Parlament falai között ütköztetjük véleményünket, vagy az utcát választjuk. A kettő együtt nem megy!” Vagy most már mehet? Annak idején, 1990-ben, amikor megtörtént a rendszerváltásnak hazudott csillagváltás (a kommunista vörös csillagról a zsidó Dávid csillagra) a hozzáértők azt jósolták, hogy nagyjából húsz év kell ahhoz, hogy a nyugatos demokratikus berendezkedés teljesen megszilárduljon az országban. Azt hiszem bátran kijelenthető, hogy ez megtörtént. Sikerült létrehozni egy nagyrészt pökhendi ostobákból álló kormányoldalt és egy retardált idiótákból álló ellenzéket. Az egyik ott fényezi magát az Operaházban, a másik hiteltelen országrontó banda meg az épület előtt, az utcán hőbörög azért, mert most momentán nem ők állnak a húsosfazék közelében. Magyarország 2012. A megszilárdult hiteltelenség. Gabeebee 2012 január 4.   De profundis - Ünnepi üzenet a mélységből 12/29/2011   2011 november 17-én, csütörtökön este Székesfehérváron történt: az áldozat, egy tizennyolcadik életévét két nappal korábban betöltött fiatalember hazafelé tartott, amikor két cigány megállította. Előbb az időt kérdezték tőle, majd pénzt kértek. Amikor a fiú nem reagált, úgy megütötték, hogy négy foga gyökerestől kitört, és felszakadt fogínytartó csontja is. Az áldozat apja még aznap nyilvánosságra hozta a szörnyűséget a világhálón. A minden magyart hozzá tartozónak tekintő szervezet elnöke két nappal később, Szent Erzsébet napján, esti böngészés közben talált rá az elképesztő székesfehérvári történetre a világhálón. Ekkor már tudvalevő volt, hogy legkevesebb hatszázezer forintba kerül majd a kivert fogak pótlása, és a kétségbeesett család nem tudja honnan előteremteni az erejét meghaladó összeget. Az elnök még aznap a szervezet egy svájci tisztségviselőjén keresztül egy ugyancsak Svájcban élő fogorvoshoz fordult, aki maga is tagja a szervezetnek, és aki arról nevezetes, hogy világraszóló gyógyítói képességeit rászoruló magyaroknak ingyenesen bocsátja rendelkezésére. Dr. Prezmecky László, a gyógyító még aznap visszajelzett: ha a család elfogadja, kész ingyenesen megműteni az áldozatot. Már csak az áldozatot kellett felkutatni, mert a híradások névtelenül említették őt. A minden magyart hozzá tartozónak tekintő szervezet számára ez nem jelenthetett akadályt. Az elnök a szervezet egyik fehérvári tagját kérte meg. A felkutatott édesanya hitetlenkedve és tartózkodva fogadta az ismeretlenek jelentkezését. Napi többszöri levélváltással sikerült a távoli gyógyító számára az áldozat állapotát részleteiben ismertetni: bár a sürgősségi fogászati ellátás megtörtént, egy újabb műtét halaszthatatlannak tűnt. Dr. Prezmecky László Budapestre repült és egy fogorvos professzor barátja magánklinikáján elvégezte élete egyik legnehezebb műtétét. Tizenöt éve nem volt ilyen nehéz műtéte, mondta a sokórás beavatkozás után, hiszen a barbár támadás nyomán alig maradt ép rész az áldozat szájában. Szerencsére hozott magával abból a vadonatúj csontpótló anyagból, amelyet még Svájcban is csupán néhány fogorvos ismer. Történt mindez teljesen ingyenesen. És történt e műtét - szinte sorsszerűen - december 5-én. Annak a napnak a hetedik évfordulóján, amikor a minden magyart hozzá tartozónak tekintő szervezet a magyar állampolgárságnak a külhoni magyarok számára történő visszaadását népszavazás tárgyává, és ezzel immár megkerülhetetlenné tette. A politikum által kisemmizett, jobb sorsra érdemes szervezet a székesfehérvári fiúnak magyar összefogással történt, látványos megsegítésével küldi a maga üzenetét: magasztosat a mélységből. Ahhoz, hogy a szentestét az áldozat emberhez méltón, hiánypótló fogsorral ünnepelhesse, már csak egy újabb jótevőre, Dr. Prezmecky László egyik veszprémi fogorvos barátjának felajánlkozására volt szükség. Ez is megtörtént. Karácsonyi ajándékként. MVSZ Sajtószolgálat Kelt 2011-ben, Karácsony másodnapján Szereplők: K. M. 18 éves székesfehérvári fiatalember, a névtelenséghez az átélt szörnyűség miatt továbbra is ragaszkodó áldozat, Dr. Boór Ferenc, a szervezet székesfehérvári tagja, Felber Zoltán, a szervezet svájci tisztségviselője, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Dr. Prezmecky László, aki a Trianonban elcsatolt Komáromban élő magyar családban tizenhetedik gyermekként látta meg a napvilágot. Kapcsolódó: Patrubány Miklósnak beszélgetése dr. Prezmecky Lászlóval életútjáról és munkásságáról. http://www.mvsz.hu/sajtoszolgalat/20110510_prezmecky.html   Így gondozd a rablódat - avagy mit tegyünk, ha ki akarnak rabolni minket? (+ videó) 12/27/2011   Bemutatót tartott az amerikaiaknak egy észak-karolinai bolti eladó. Történt, hogy Derek Mothershead péntek este egyedül üldögélt Hendersonville városkában található boltjában, mikor egy néger módra öltözött alak lépett be az ajtón. Dereknek nem nagyon tetszett a vevőjelölt öltözete, sem a kaffogós akcentusa, de főleg az nem tetszett neki, hogy alig negyed órával zárás előtt szólította fel őt arra, hogy adja át a kasszában levő pénzt, mert különben lelövi - és be is mutatta a nála levő fegyvert. Derék Derek megszeppent, kihúzta a pénzestáskát tartalmazó fiókot, és arra kérte a fegyveres rablót, hogy jöjjön be a pult mögé, és pakolja be saját maga a nejlon szatyrába a lóvét. A rabló szót fogadott, majd mikor az eladó hátra lépett, hogy teret adjon neki a pakoláshoz, az be is ment a pult mögé. Aztán Derek odanyújtotta neki a napi bevételt tartalmazó kis táskát, majd lépett egyet előre és egy óriási balegyenest mért a rabló pofájára, aki ettől eszméletlenül terült el a fiók alatt. A beszari eladó elvette tőle a fegyverét, visszavette a pénzt, és amíg a rendőröket hívta telefonon, addig a biztonság kedvéért terpeszben állt a lassan magához térő rabló fölött és szelíd szavakkal emígyen korholta: Te szemét rohadt Musztafa, a rohadt k*rva anyádat, hát ezért jöttél ebbe az országba, hogy becsületesen dolgozó fehéreket raboljál? Meg azért, hogy az én adómból etessünk, itassunk és segélyezzünk a számtalan többi nem dolgozó családtagoddal együtt, te meg hálából rabolni akarsz szenteste előtt abban az országban, ahová hazugságokkal bekönyörögted magadat? Miért nem mész vissza a pics*ba oda, ahonnan jöttél? Most meg rimánkodsz, hogy ne szóljak a zsaruknak? De szólok, legalább néhány évre sittre vágnak... és addig is, amíg kiérnek, markold meg ezt a rongyot és takarítsd fel a mocskos véres nyáladékodat a földről, ne csak heverdegélj itt a lábam alatt... na mozgás, te büdös, ingyenélő parazita féreg! A feldagadt pofájú Mustafa Kamel Hendi pedig fogta a rongyot és felmosta maga után a padlót. Ebben úgy elfáradt, hogy a rendőrökkel egyidőben kiérkező mentők végül hordágyon vitték a kórházba, majd onnan a sheriff fogdájába.  Jack Corn 2011 december 27.   Régi idők emlékei: kenderáztatás a malomárokban 11/21/2011   Dédszüleim, nagyszüleim, és az én szüleim is, emberöltőkön át földműveléssel foglalkoztak. A család minden évben vetett 2-300 szegöl kendert, hogy legyen a család részére belőle ruhanemű. Mikor megnőtt a kender úgy másfél-két méteresre és elvirágzott, a szüleimmel elmentünk learatni ezt a nekünk igen értékes növényt. Édesapám lekaszálta, édesanyám meg szép csomókba kötötte, én meg a testvéreim szép nagy gúlákba összehordtuk a kendert. Kint maradtak a kendergúlák a földön mindaddig, míg a levelük le nem száradt. Emlékszem édesapám kaszálás közben többször rátalált a mezei nyúl fészkére, és a mi nagy örömünkre sokszor találtunk bent kis mezei nyulakat, melyeket hazavittünk és az istálló rejtekében tehéntejjel felneveltünk. Mire leszáradt a kender levele, édesapám és nagyapám a ráclakási malomároknál, úgy 30-40 méteres szakaszon az árkot kipucolták, és oda szállítottuk lovaskocsival a kendert, és szépen sorban belefektettük az árok vizébe a szétbontott kévéket, áztatni. Ki is kötötték facölöpökhöz a kendert, hogy a víz el ne vigye. Két hét után ment az egész család kendert mosni a malomárokhoz. Nyár volt, meleg volt, nagyapám és édesapám a régi fekete alsónadrágban, a miáltalunk klott alsónak nevezett ruhadarabban, édesanyám térdig felhajtott szoknyában, mi gyerekek meg bugyiban voltunk a jó meleg vízben és vertük mostuk a kendert. Mosás után kiteregettük a földre száradni. Pár nap múlva már megszáradva a szép fehér kendert hozta haza édesapám lovaskocsival. Anyám és nagyanyám neki is láttak a kender feldolgozásához. Volt fából készített úgynevezett upuló, amely alá helyeztük a kendercsomókat és lábbal rajta táncolva megtörtük a kendercsomót nagyjából. Utána a tilulás következett, mely már apróra zúzta a még durva szálakat. És végül a nagymama szeges deszkán átfésülte a szép kender szálakat. A téli estéken kezdődött a kender fonása. Édesanyám végezte ezt a munkát a legtöbbször. A szép vékony szálakat összefonta, melyből később az abroszok, konyharuhák, lepedők, a vastagabb szálakból zsákok, és a tutyi talpak készültek. A falunkban egy ügyes takácsmester szőtte meg a kenderfonalunkat. Nagyon sok és nehéz munkával értük el, mire a kenderből a kész ruhadarabot használhatta a család. Most a műanyagok kiszorították a háztartásból a természetes anyagú használati tárgyakat. Már csak az idősebbek emlékeznek a kender vetésére és arra az embert próbáló munkára, mire abból használati tárgy lett. A fiatalabbak már nem is ismerik milyen a kender, és milyen jó illata van ennek a régi emberek számára nélkülözhetetlen növénynek. Özv. Gyulasi Jánosné 2011 november 19.   Kis agyak, nagy fenekek 11/20/2011   Miami sok csodát látott rendőrei tegnap letartóztattak egy néger nőt, aki végül is nem nő, hanem férfi, mint a sheriff irodában a fotózást követő kötelező vetkőztetésnél kiderült. A 30 éves néger szörnyeteg hivatalosan Oneal Ron Morris névre hallgat, férfinek született, de nővé csinálta magát. Mivel pénze nem volt a nővé való operációhoz, ezért sajátkezűleg formázta át magát, az eredményt Önök is megcsodálhatják a mellékelt rendőrségi fotón. A letartóztatást két hétig történő nyomozás előzte meg, az ok pedig kuruzslás, azaz orvosi diploma nélküli gyógyító tevékenység folytatása volt. Mivel a farkas Morris kisasszony után sokan megfordultak, és állandóan kérdésekkel zaklatták, hogyan tehetnének szert ilyen gusztusos farra, gondolt egyet, és farnagyobbító klinikát nyitott az állami segélyekből fenntartott lakásának konyhájában. A közeli autósboltból beszerezte a legszükségesebb hozzávalókat, és a nyitás után a páciensek elkezdtek hozzá özönleni. A kezelés igen egyszerű volt: a néger valagakon két oldalt egy kis éles zöldségpucoló késsel vágott sebbe ásványi olajjal, ipari cementtel és Fix-a-Flat nevű, defektes autógumikba való szigetelőanyaggal keveréket nyomott, majd a sebet Loctite pillanatragasztóval kente be. A vallomását kimeredt szemmel hallgató rendőröknek elmondta, hogy Fix-a-Flat szigetelőhab a kezelés után megdagad és kellemes tapintást ad a fenéknek, a Loctite ragasztót pedig azért használta, mert olvasta a tubuson, hogy a bőranyagokat is pillanatok alatt összefogja. Néhány megnagyobbodott valagú néger aztán rosszul lett, a kórházban kötött ki, ahol az orvosok kinyomkodták a gumifixálót a fenekekből. Igaz, több napba került, amíg kiderült, hogy mit is nyomtak ki. Utána az orvosok értesítették az egészségügyi hatóságokat, azok a  sheriffet, aki aztán elindította a nyomozást ami végül a csodadoktor letartóztatásához vezetett. Így aztán a nagyagyú néger buzi most már a sitten töprenghet, hogy mi rossz van abban, ha a lapos fenekeket a lapos autógumi felfújásához használt szprével fújják tele. A rendőrök jelenleg minden, Miami környékén felbukkanó nagyobb seggű néger nő után megfordulnak, kérdezősködnek, hogy hogyan tettek szert ilyen szép hátsóra. Ha a kapott válaszból arra lehet következtetni, hogy közük van Morris kisasszony tevékenységéhez, akkor igyekeznek rávenni őket, hogy vetessenek fel jegyzőkönyvet, és jelenjenek meg a várható bírósági tárgyaláson. Jack Corn 2011 november 19.   Levél egy Amerikába szakadt osztálytárshoz 10/13/2011   Egy magyar asszony levele az Amerikába került zsidó ismerősének. Gondolatok Horthyról, a II. világháborús eseményekről, a zsidó jellemről és mohóságról, a közelmúlt 20 évéről. Kedves barátom! Növekvő sajnálatomra, leveleid rendre azt sejtetik, hogy itthoni életed során – amíg közvetlenül lehetett volna – nem kerested túlzottan a magyar mivolt értékeit, szépségeit, pozitívumait (kultúra/ történelem/hagyomány), amik miatt jó, érdemes és büszke dolog magyarnak lenni, mert feltehetően nem érdekelt. Ezért aztán nem is lehettél büszke magyar. Az ember mindig sajnálhatja azt, amit nem tud. A kötődés felszínessége mindenesetre könnyebbséget jelenthetett a disszidáláshoz, amit én nem mondhatnék el magamról. Leveleidben azt sem titkolod, hogy a magyarság és a hazai helyzet most még annyira sem érdekel, mint régen. A hangvétel alapján, mintha már-már öngyűlölő magyarrá váltál volna, mert: 1) magyar vagy, ugye, ehhez ragaszkodsz, de 2) a magyarságról eddig még csak rosszat írtál, a jót nem is keresed. E tényleg minimálisra sorvasztott érdeklődéshez honnan meríthetsz odaát információt? A sajtóból vagy hallomásból. Tehát már csak közvetve. A sajtó manipulált, nem titok: hogy megvegyék, azt írja, amit az olvasói köre olvasni szeretne. A hallomás pedig minimum second hand, vagyis szubjektív. Amit az ember nem ismer, azt se nem szeretheti, se nem utálhatja. Legfeljebb kívülről befolyásolhatják ebbe vagy abba az irányba. Ehhez képest imponáló bátorsággal ítélkezel a távolból. De vigyázz: a negativisztikus hozzáállás káros! Aki sokat mondogatja a rosszat, a végén odavonzza – amitől félsz, az bekövetkezik! (negative brain control). Ami rosszat magyar létedre a magyarokról mondasz, így vagy úgy, téged személyesen is utolérhet. Régebben azt írtad, hogy ma már jobban meggondolnád az emigrálást, amibe fiatalos kalandvággyal anno beleugrottál. Utóbb meg egyre gyakrabban azt írod, hogy mennyivel jobb ott, mint itt. Szinte önigazolásként sorolod az indokokat. Ehhez persze minél több pozitívum kell, hogy szóljon Amerika mellett, és minél több negatívum Magyarország ellen, hogy láthasd, hihesd: jól döntöttél. Belefeledkezett érvelésedbe már (elfogult) feltételezések és (súlyos) tévedések, sőt a megbukott kommunista diktatúra rögzült, „örökségként” magaddal vitt, (sematikus) torzításai is belecsúsznak – amelyeket bámulatos elszántsággal, zárványként őrzöl. Hogyan is lehetne másként értelmezni utolsó leveled ezen sorait?: „Magyarország továbbra is feudális lelkületű ország. És ehhez még hozzájárul egy fasiszta felhang, ami nyílt rasszizmusban is megnyilvánul, méghozzá minden szinten. Ez utóbbi az elmúlt 20 év alatt még fokozódott is. Elégedetlenkedők akkor is voltak, amikor eljöttem, de Magyarországon már régóta nem elégedetlenkedés folyik, hanem gyűlölködés, gyűlölni a zsidókat, a cigányokat, a liberálisokat, a kommunistákat, a pénztőkét, a Nyugatot, a Gyurcsányékat, meg mindenkit, aki két lábon jár, és nem ugyanazt a dalt énekli. Vagy mit tudom én.” Hát, ha ez az ára annak, hogy odakint jól érezd magad, akkor neked megéri. Nem mondhatok mást: jól tetted, hogy elmentél. De lassan az a kép alakul ki bennem, hogy idehaza akkor sem éreznéd jól magad, ha Magyarország maga lenne a földi Paradicsom. Lehet, hogy meglep, de leveleid tartalma ellenére, mégsem zárom ki a jövőt illetően, hogy még vissza fogsz települni. Néhány dolgot azért addig is elárulok neked, amik föltehetően kívül esnek egyébként széleskörű ismereteid körén: A II. világháborút Magyarországon élte túl a legtöbb zsidó egész Európában. Talán nem véletlen, hogy jelenleg is már itt él a kontinentális Európa legnagyobb zsidó közössége. Ennek nagyságára abból következtethetsz, hogy eddig Franciaország vezetett (700.000), ahol ugye először vert sátrat az AIU. Ehhez képest azért nem piskóta a hír. (Ennek megfelelően moszlim mindössze 8.000 van, szemben Nyugat-Európa gondjával.) A beáramlás jelenleg is folyamatos a Trianonban elcsatolt magyar területekről (főleg Szlovákiából és Romániából), Lengyelországból, Ukrajnából, Oroszországból, Izraelből, de sokan települnek vissza, főleg nyugdíjasok – ill. „kettős életet” élnek – Nyugat-Európából és Amerikából is. Azt kell mondanom, hogy főleg egy közép-alsó (talajt vesztett, szegény, kiskereskedő) réteg jön, és kevesebb intelligens, gazdag (tanult levita). Magyarországon jelenleg 1600 magyar-izraeli ingatlanközvetítő iroda működik. Az ember nem is érti, hogy ennyi tapasztalt túlélő, körültekintő leszármazott hogy tülekedhet ennyire egy „feudális lelkületű, minden szinten fasiszta” országba! – hogy leveled szavait idézzem. Látszik, hogy egyik sem kérdezett meg senkit nálatok. Feldmájernek, a Mazsihisz ex-elnökének dőltek be, aki sajtótájékoztatón volt kénytelen megnyugtatni a nemzetközi kedélyeket, cáfolva a külföldi magyarellenes rágalomhadjáratot, amit nagyrészt itthonról gerjesztenek szintén neofiták (a vörös csillagos munkásőr-usankát cserélve kipára). Elmondta, hogy „itt a zsidóság abszolút biztonságban és jól él, lehetőségei szinte korlátlanok”. Úgy látszik, még az amerikai-izraeli tőke is felült neki, mert a legnagyobb beruházó (80%) Magyarországon. Azt is bejelentették, hogy megtörtént a zsidóság teljes körű kárpótlása. A nem-zsidó lakosságé viszont nem, ami valóban nem szült rokonszenvet: a többségi lakosság negatív diszkriminációként értékeli a háborús veszteségek népcsoportok szerinti megkülönböztetését. Mindebből a felszínen csak a figyelmes szemlélő vesz észre ezt-azt. A turista semmit. Még aki itt él, se tudja mind, és akik tudnak is valamit, legfeljebb az ilyen-olyan szubjektív commentjeiket adják tovább. Itthon van külön zsidó bölcsöde, óvoda, általános és középiskola, egyetem, kórház, szeretetház és lakónegyed, több is (és mind cigánymentes). Azt látod, hogy – a politikai vezetés egyetértésével, sőt részvételével –, a Nagyzsinagóga ének- és zenekarok hangversenyeinek színhelye, a chanukka idején, Pest fő terein naponta gyújtják meg a menóra gyertyáit, a szokásos nyári nemzetközi klezmerfesztivált nemrég rendezték meg Pesten, az egyik moziban pedig hónapok óta zsidó filmhét van (félig héber reklámokkal). Végül ne felejtsük el, hogy Budapesten működik Európa egyetlen Országos Rabbiképző Intézete is, és ez így volt már a háború előtt is. Ezeket nem „csak úgy” írom, ezek tények. Miközben itt körülöttem virágzik a zsidó közélet, te 8000 km-re szaladtál, hogy „zavartalanul” ápolhasd magadban a „feudális, minden szinten fasiszta Magyarország” virtuális sablonját? Leveleidben egyre-másra sorjáznak a rémlátomások – a fenti konkrétumokkal szemben, nálad példák nélkül – egy elképzelt, démonizált helyről – ami azonban nem Magyarország. Bár sokan próbálják kitartó provokálással azzá tenni, hogy elmondhassák: „na, ugye?”. Aztán – wishful thinking –, hátha el lehet tüntetni a föld színéről. Hogy lehet az, hogy ennyire eltér az itteni valóságtól a te ottani véleményed? Kérlek, bogozd ki – most már érdekel. Mit mondhatok soraidra így közbevetve? Antiszemitizmus a világon mindenhol van, elemzők szerint viszont Magyarországon kisebb, mint az USA-ban. Te mégis Amerikát szereted. Ne hagyd, hogy bármilyen címen rád ragasszák a manifeszt magyargyűlöletet, mert nem jó tanácsadó. A gyűlölet gyűlöletet szül; így nehéz az antiszemitizmus ellen tenni. Azt javasolnám, hogy helyette próbálkozz a körültekintő szeretettel, s meg fogja hozni a gyümölcsét. Mindenkinek jobb. Aki magyarként helytáll, befogadtatik, aki pedig gyalázza a magyarságot, mire számít? Nem így van ez bárhol, helyi vonatkozásban? Nekem alapvetően meghatározó lételem a magyarság, a sajátomat intenzíven és öntudattal élem meg, jogtalan támadását adekvát módon szoktam hárítani. István és Mátyás királlyal, Rákóczival, Berzsenyivel, Széchenyivel, Petőfivel, Bolyaival, Jókaival, Erkellel, Munkácsyval, Radnótival (stb.) minden intellektus boldogan vállal szellemi közösséget, a Kertész-félék (Ákos, Imre, Péter) „moslékban röfögő” fasizmusával viszont nem. Most azért vállalkozom barátilag (= kivételesen) az inszinuációk tételes megválaszolására, mert egyrészt nekem a te magyarságod is fontos, másrészt egyre inkább az a benyomásom, hogy indulatosságodat ama kinti szubkultúra struccpolitikaszerű, belterjes „tájékozottsága” táplálja, amelyhez jobb híján besoroztad magad. – Te magad írod: mindenhol van jó is, rossz is. Nekünk, magyaroknak viszont ez a hazánk, és „Szívet cseréljen, aki hazát cserél”! A kommunista-internacionalista éra néptiprása után, egyre többeket tölt el jogos büszkeség az új világ szabadabb légkörében: történészek sok dolgot tesznek a helyére, lehántva a tényekről a vörös történetírás sztereotip hazugságait. Horthy szerepe pl. teljesen átértékelődött: számos adat került napfényre – ezekből néhány e szövegbe ágyazva –, amelyeket a kommunizmus azért titkolt, mert a magyarság javára szóltak, és nem illettek bele a rágalmakba, amelyek sulykolása volt létezésének ideológiai alapja. De folytatom. Az új egyháztörvény 14 vallást ismer el történelminek. Ezek között három zsidó felekezet van (Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség. De súlypontozásai miatt negyedikként ide sorolható a Hit Gyülekezete nevű, valláspolitikai ötvözet is.) Kb. 40 különböző zsidó civil és vallási szervezet funkcionál, köztük szélsőséges formációk. Csak Budapesten 24 imaház van, és vidéken sorra adják át az állami pénzen renovált, régi zsinagógákat (legutóbb pl. Makón), ill. hozzák rendbe a temetőket. A régi orthodox, de szegényebb zsidó negyed (Dohány, Síp, Dob, Rumbach, Király, Wesselényi utcák) ingatlanait egymás után vásárolja föl a zömmel külföldi zsidó tőke, a házakat szanálják, ill. renoválják. Sajnos fekete pontok begyűjtése is megtörtént: a VI. és VII. ker.-i (Teréz- és Erzsébetvárosi) önkormányzatok szinte minden ingatlanügyletéhez panama és korrupciós botrány tapad. Jelenleg már több bírósági per folyik, külföldre (Izraelbe is) nyúló szálakkal. Tagadhatatlan, hogy ez a tény nem kedvez az antiszemitizmus elleni küzdelemnek: legfeljebb annyit vethetsz ellen, hogy ne általánosítsanak, de az esetszám növekedésével ez az érv gyengül. A Dohány utcai Nagyzsinagóga viszont Európa legnagyobb zsinagógája, a világon pedig a második legnagyobb (meglepő, de a legnagyobb nem Izraelben van). A 150 éves műemlék a költségvetés több milliárd forintjából felújítva ragyog. Tudtad ezeket? Ha igen: ez a tény azt bizonyítja, hogy már régen is Magyarország volt a zsidóság legkedveltebb központja Európában, egy pici, üldözött hitközség nem építhette volna meg Európa legnagyobb zsinagógáját, ez világos. Más kérdés, hogy ugyanakkor az esztergomi székesegyház renoválására „nem volt pénz”. A Mazsihisz erre egy kekk megjegyzést tett: „arra kalapozzanak össze a híveiktől”. Ezzel nem vívott ki rokonszenvet, mert ez azeszkedés volt a milliárdok után, valljuk be. A fenti virágzást természetesen megalapozta az emancipációs törvény is (báró Eötvös minisztersége alatt, 1868), amelyik a világon az első volt a maga nemében, és egyedülálló a maga idején. Ez kimondta, hogy a zsidóság mindenben egyenlő jogú a magyarsággal. Megerősítette ezt az 1895-ös egyházügyi törvény is. Mindez akkor válik érthetővé, ha az előzményt is tudod: ha itt egyáltalán üldöztek valakit, akkor magyarokat az idegen betolakodók: tatár, török, német, orosz és az kit érdekelt? Legalább 15-féle etnikum befogadása annál inkább megtörtént (kívánságra fölsorolom), akikkel a magyarság egy évezredig optimális közösségben élt a Történelmi Magyarországon. Az országos főrabbié már az Aranybulla korában (1222) privilegizált (aranykulcsos) tisztség volt, bármikor (= éjjel-nappal) szabad bejárással a királyhoz. Az Aranybulla mellesleg Európa második alkotmánya (az első a Magna Charta, 1215). Magyarországon már a feudális középkorban biztosított volt a zsidóság szabad költözködése, kereskedelme és vallásgyakorlása, amikor Európa több országában a városokba se mehettek be. Rémes ez a feudális magyar lelkület, Eötvös báróval az élen, nem?! Sokan szeretik „elfelejteni”: a magyar zsidóság története nem 1944-ben kezdődött! Én világéletemben igyekeztem elkerülni, hogy nemtörődömségből eredő tudatlanság vagy zsigeri indulatkitörés igaztalanná tegyen. Ehhez elsőrangú segítség az ok-okozati összefüggések megismerése, elemzése és rendszerezése. Tudom ajánlani. Vajon mikor döbben rá Európa és a világ, hogy az 1920-as trianoni diktátummal egyben egy olyan ideális, multikulturális közösséget zúzott szét, amilyent csak nemrég tűzött zászlajára az EU elérendő ábrándként? Az ember tényleg nem is érti, hogy ez a „feudális lelkületű, fasiszta” magyarság hogy volt képes minderre!? Milyen kár, hogy téged nem érdekel a magyar történelem és kultúra, mert „a múltban való vájkálásnak” tartod. Pedig vájkálás közben aranyat is lelhetnél, ami kissé oldaná egyoldalú szkepszisedet. Szerintem neked lenne jobb. Ha megpróbálunk egy picit tárgyilagosak lenni – nehéz, tudom, nem kell mondanod –, úgy látszik, természetes, hogy minden nép „vájkál a saját múltjában”. A Spectrum és a National Geographic Channel gyakran mutatja, hogy milyen intenzív ásatások folynak Izraelben, már minden homokszemcsét átszitáltak 2000 évnél régebbi nyomok után. Mivel a történelemben vannak rá példák, nem lenne meglepő, ha a bagdadi Nemzeti Múzeumból 2003-ban eltűnt, évezredes asszír-babiloni kincsek is fönnakadnának itt-ott a rostán. Elvégre ahol a legendáriumon túl kultúra és írásbeliség is volt, ott annak nyomai is kell, hogy legyenek. Nem? Európában minden középületen, sporteseményen természetes, hogy ott leng a nemzeti zászlójuk. De hallottál te már angolkodásról, spanyolkodásról, olaszkodásról?! Ha idehaza a nemzeti ünnepeken vagy meccsen kitűzik, az viszont egyesek szerint már „magyarkodás”. Még ilyen szó sincs egy nyelvben sem. Ki a magyar? Például az, akinek természetes, ha Magyarországon magyar zászló látható bárhol, bármikor. Mi lehet az oka annak, hogy ami másnál természetes, azt a magyarságnak egy irigykedő kör lehetőleg igyekszik „felróni”? Mondjuk ki: egy magyargyűlölő kör, amelyik aztán meg van ütközve, ha gyűlölködésére ugyanaz a válasz. Persze van, aki az élő fába is beleköt. Akinek ilyen problémája van, a pszichiáterével kell tisztáznia. Én mit kezdjek vele? Engem nem zavar, ha egy országban a saját zászlója leng - ha idegen zászló, az más - ezért nehezen tudok belehelyezkedni a gyűlölködés e minősített esetébe. Kérded, ki a magyar? A hivatalos definíció szerint: „…az, aki a magyar kultúrkörhöz tartozónak érzi magát, a magyarság ügyének előmozdításán dolgozik, ha kell, áldozatot hoz az ország érdekében, ismeri és magáénak vallja annak történelmét, és… – egy nem hivatalos, de közkeletű toldalékkal – … akinek fáj Trianon”. Az a helyzet, hogy Kun Béláék 1919-es proletárdiktatúrája sokat rontott az antiszemitizmus távoltartásának esélyein: a vörösterror volt az egyik fő oka Magyarország trianoni földarabolásának. Amerre Szamuely Tibor ún. „halálvonata” elhaladt, statáriálisan folyt a vér: akasztások, főbelövések, kivégzések, elevenen megnyúzások jelezték az útját. Kínos tény, hogy a Direktórium mind a 15 (helyetteseikkel együtt 30) tagja zsidónak vallotta magát, vagyis az egész magyarellenes pogrom tisztán a nevükhöz kötődik. A reakcióként természetesen fellángoló, bár sajnálatos ellenszenvnek az sem tudta elejét venni, hogy díszgójként egy Garbai Sándort neveztek ki elnöknek. Egy évvel későbbi keletű a „numerus clausus” (1920, XXV. törvénycikk), amely a történtekhez képest „aránytalanul lovagias” volt: „Egyetemi felvételnél szem előtt tartandó irányelv többek közt az is, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét” (betűhív idézet). Kötve hiszem, hogy Izraelben ennyivel meg lehetne úszni egy zsidóellenes pogromot. (Azért hivatkozom gyakran Izraelre, mert az önvédelmi gyakorlata szerintem példaadó.) Mindezeknek ma már bárki utánanézhet a fotódokumentációval együtt, amiről a Rákosi-folytatású kommunizmus persze hallgatott; Rákosi pajtás maga is tagja volt a vérengző társaságnak, és 1949-ben ott folytatta, ahol 1919-ben abbahagyta. A kegyetlenkedésekre máig nincs magyarázat azok részéről, akiket a térségben elsőként a magyarság egyenjogúsított. Ok nélkül magyar- és kereszténygyűlölő rasszisták voltak azon a Magyarországon, amely azelőtt sem ártott soha a zsidóságnak, sőt. Szabályos háborús bűnösök mind, akik sose feleltek tetteikért, sőt március 21-ét ünnepeltette a kommunizmus, ha még emlékszel a „forradalmi ifjúsági napokra”. Mintha Izraelben a holokausztot ünnepeltetnék így évente. Szerinted ez milyen érzéseket szülne az ottaniakban? Csupán azért kérdem, mert a dolgok megértéséhez a kölcsönös empátia visz közelebb. A magyarság nem állított föl Wiesenthal központot, hogy levadássza hóhérait, de az se várható el, hogy imádja azokat, akik terrorral fizettek az 1868-as emancipációért. Akkor még Szálasira sem lehetett hivatkozni, akit 25 évvel később különben nem Horthy, hanem a megszállók ültettek a miniszterelnöki székbe, 56 napra. A Nyugat viszont annyira elborzadt anno, hogy a trianoni békekonferencia a kommunista vérengzés terjedésének megakadályozására hivatkozva, lényegében megsemmisítette Magyarországot: az ország területének 71%-át, lakosságának 62%-át erőszakkal elszakították, amit máig nem hevert ki. Kun Béláék az ezeréves koronázási ékszereket vitték magukkal, hogy eladva legyen zsebpénzük a bécsi/moszkvai emigrációban. (A kinti ékszerészek bölcs érzékkel, szerencsére elálltak a gyanús üzlettől.) Szabályos véreskezű terroristák és kisstílű handlék voltak. Döntsd el te: „magyarok”-e? Mert ha azok, kötél járt volna nekik idehaza. Ahogy Eichmannak Tel-Avivban (hiába nem volt már halálbüntetés!). Tiszta sor. Tudták jól, miért lépnek olajra. A büntetlen bűn sajnos új erőre kap és visszatér. Bizonyíték rá a jelenkor is. Ilyen történelmi előzmények után kerültünk végül a II. világháború küszöbére. Akik tönkretették az I. világháború végéig nagyhatalom Monarchiát, elvárták volna, hogy Magyarország mégis nagyhatalmi hatékonysággal védjen meg mindenkit a II. világháborúban. Csakhogy Trianonnak „hála”, egy kivéreztetett és súlytalanná csonkított, törpe ország sodródott bele a világégésbe, morzsaként őrlődve a hitleri és a sztálini Moloch között. A bajban derült ki: akik a magyarságnak ástak vermet, maguk alatt is vágták a fát (szép képzavar). Hogy mit lehetett mégis tenni, lásd lentebb. Ehhez képest sokat! Történelmünkben szinte csak ilyenre van példa: hol vannak ma már a tatárok, törökök, hol a náci és a szovjet birodalom? Intő jel minden gonosz szándékú acsarkodónak. A magyarság – sokak bosszúságára – bibliai nép: Hunor és Magor apja Nimród volt, ennek apja Thana, ennek apja Jáfet, ennek apja viszont Noé – az Ószövetség szerint. A hívőknek atyafi, a hitetlenek számára rivális – ha eddig nem értetted volna. Barátom, szomorúan látom, hogy nem becsülöd eléggé kettős helyzetedet! Nem kéne mégis hívőnek lenned? Most valahogy ezt látnám jobbnak. Ahelyett, hogy vergődsz a magyarfóbia és az otthontalanság Scyllája és Charybdise között. Korábban írtam, hogy a családunkban volt a fasizmusnak mártíráldozata; a megszállók végezték ki keresztény létére, mert kiállt az üldözöttekért. Egy másik családtagot az amerikai Liberatorok szőnyegbombázása ölt meg. Édesapámat viszont a „felszabadító” oroszok hurcolták el munkaszolgálatra. Egy év múltán is csak azért került haza, mert megúszta a flekktífuszt. Egy nagynéni a lakásában bújtatott valakit a saját élete kockáztatásával – később a férje lett az illető túlélő. 1948-ban viszont a Rákosi-féle „csengőfrászos” rémuralom államosította mindenét a szüleimnek. Nem emlékszem, hogy ezekre bármit reagáltál volna – nem mintha kötelező lenne. Én most mit mondjak, és kit gyűlöljek? – szoktam kérdezni magamtól. Az egyensúly ott állt be, hogy kölcsönösségi alapon én is annyira törődöm más bajával, mint más az enyémmel. Volt valaki egyáltalán, akinek „életbiztosítást” jelentett a háború? – amit nem Magyarország robbantott ki, szeretett volna kimaradni belőle (ld. Horthy levelét Sztálinhoz), belesodorva pedig ki akart ugrani (erre Horthy egyik fiát bosszúból megölték /„repülőbaleset” érte/, a másikat Mauthausenbe deportálták). A pszichológiában van egy kitétel, miszerint „mindenkinek a saját baja a legnagyobb”. Szubjektíve igen. De ez az együttérzés kiölését is jelenti magunkból. Létezik a bajokban objektív belátás? Igen: a másik ember baja is van akkora neki, mint nekem az enyém. Aki erre nem képes, ugyanúgy nem számíthat megértésre, ahogy őbenne sincs más iránt. Hasonló belátással: Nyilván jobb, ha egy katasztrófában nem 50, hanem „csak” 10 ember hal meg. Kollektív tárgyilagossággal ezt még az áldozatok hozzátartozói is be szokták látni, ha egyéni fájdalmukon nem is segít. Tárgyilagos vélemény: hála Istennek, ha egy államfő vagy főparancsnok a kisebbik rosszat választhatja kényszerhelyzetben – ugyanaz szubjektív beszűkültséggel: utálom, mert mégiscsak „bajt csinált”. Családom örök szubjektív fájdalma mellett, tárgyilagosan örülök, hogy nem volt még nagyobb a háborús tragédiánk, mert lehetett volna. Elég, ami volt. Én így próbálom feldolgozni. Van, aki sehogy. Van, aki úgy, hogy bosszúra fenekedik. De akkor miben különb? És akkor sosincs vége. Mint a 2000 év óta tartó közel-keleti válságnak (ld. a római kori író, Josephus Flavius első művét). Mit lehetett mégis tenni? Hitler 1941-től követelte Magyarországtól a deportálást. Ezt az összes magyar kormányok elszabotálták, csűrés-csavarással, „Kállay-kettős” hintapolitikával. Magyarország tehát nemhogy önként, de még nyomás hatására sem deportált, amíg független volt: minden állampolgárát a végsőkig védte. Éppen ezzel vonta magára Hitler haragját és a megszállást 3 évvel később. Visszatetsző lenne, ha a megszállás utáni helyzetért bűnbakként a magyarságot okolnák azok, akiknek a védelme miatt következett az be, és ami úgy kellett a magyarságnak, mint hátára a púp. Ki a fene akar (bármilyen) megszállást?! Féktelenség helyett bölcsebb gondolkodni: ha Magyarország „szövetségesként” már 1941-től szépen engedelmeskedik, akkor nem kerül sor az ország megszállására. Ha pedig nincsenek itt a németek, az orosz déli hadseregcsoport se jön ide „átkarolni”. Vagyis alighanem megúsztuk volna, hogy háborús csatatér legyünk, majd romhalmaz. De a magyar vezetésnek - szó szerint: minden áron - fontosabb volt az állampolgárai élete védelme (a deportálás megtagadása), ezért inkább vállalta a kockázatát, hogy szétlövik a hazánkat. Izrael vállalná-e, hogy szétlőjék a kisebbségi (mondjuk az arab vagy keresztény) állampolgárai védelme miatt? Magadnak válaszolj, nekem nem is kell, hogy megírd. Én tudom a választ. Amikor nagyon gyűlölöd a magyarokat, ez gyorsan jusson az eszedbe. Segíteni fog. Mi célból hallgatná el valaki ezeket az életbevágó tényeket? Némi bátorság kellett egy morzsányi ország részéről, hogy ujjat húzzon a náci Németországgal (a deportálások megtagadásáról beszélek). Ám az a csúnya, „feudális, minden szinten fasiszta” Magyarország ráadásul még 130.000 üldözöttet is befogadott az 1939-ben lerohant Lengyelországból, Galíciából, Ukrajnából - ezzel tovább növelve a saját lerohanásának veszélyét. Ők csak tudták, hova kell jönni! Miközben Európa nagy részét a náci gépezet már 1940 táján maga alá gyűrte, így öt éve volt arra, hogy bárkit elhurcoljon az ottani lakosságból, akit csak akart – addig egészen páratlan módon, Budapestről, 1944 februárjában még ezt jelentette a Reuters tudósítója Londonba: „Magyarország még mindig a béke szigete a lángtengerben!”.   Először 20, aztán 6 százalékban (a népességbeli arányában) lett átmenetileg maximálva a zsidók részaránya egyes szaktestületekben, tiltott volt a vegyes házasság (amit mellesleg maga a zsidó orthodoxia ír elő) – ezek voltak az ún. „zsidótörvények” - voltak csillagos házak, igen, ez volt – Hitler szájának befogására. Mert így nem mondhatta, hogy „nem történt semmi”. Holott a lényeget tekintve, tényleg nem történt helyrehozhatatlan baj: emberéletben addig nem esett kár! Mondhatjuk, hogy a „zsidótörvények” emberileg megalázóak voltak (akkor viszont maga az orthodox előírás is megalázó), de hogy emberéletet mentettek, az biztos. Mi a fontosabb? Halálos komolyan kérdem: Mi volt akkor a fontosabb?! Tudtad ezeket? Ha igen, akkor nem egészen értelek. Ha nem, akkor itt az idő az utálat gyökeres át-értékelésére. Ha pedig szelektíve nem akarsz tájékozott lenni a valósághű pozitívumok terén, amelyek a magyarság mellett szólnak, ahova te is tartozónak mondod magad, és csak a negatívumokat szűröd ki, amelyek minden népnél találhatók, hogy ezeket magadban féltve ápolgasd – akkor magyarként szándékosan az öngyűlöleted táplálod, ami elől nem tudsz elbújni, bárhova is szaladsz a világban. Ám az öngyűlölet nehezen viselhető hosszú távon, ezért tudat alatt mások ellen szokták irányítani azok, akik ettől szenvednek. És máris ott vagyunk legutóbbi levelednél, amely nem is akar tudni a hétezer éves magyar írásbeliségről (rovásírásról, amiből etruszk közvetítéssel pl. a római számok is eredtek), Európa második legrégibb alkotmányáról (Aranybulláról), Zrínyiről, Rákócziról, Jedlikről, Irinyiről, Aranyról, Adyról, a Puskás fivérekről, Lisztről, Yblről, Bartókról, Kandóról, Bláthyról, Szent-Györgyiről, Tellerről (stb. stb.), a felfedezések, találmányok és értékek hosszú soráról, amiket a magyarság tett le az emberiség közös asztalára, mert ez megsemmisítő csapást mérne az egyoldalú utálkozásra. Ezért inkább „ne vájkáljunk a múltban” (a pozitívumok terén), hogy szabad tere legyen a negatív vájkálásnak, és ez a rég lejáratott, sőt elítélt kollektív bűnösségnek és megbélyegzésnek adhasson helyet: „a magyarság feudális lelkületű, minden szinten fasiszta nép” – akit egy következő mondatban talán már ki is kellene irtani. Így, sommásan, kivétel nélkül, en bloc. Ugye, nem kell elhinnem, hogy téged nem emlékeztet semmire ez a lejárt szavatosságú, fajelmélettel fűszerezett übermensch-konzerv? Nem a magyarság vájkál a múltban, hanem azok, méghozzá veszélyesen, akik a sátánt élesztgetik új színekben. Vedd idejében észre! Akkor nyilván Esterházy János gróf is mehet a süllyesztőbe, aki felvidéki kisebbségi magyarként, egyedül nem szavazta meg a deportálást a fasiszta szlovák parlamentben Tiso alatt – később ezért kivégezték. Milyen gyűlöletesek ezek a feudális lelkületű magyar grófok, nem?! Hogy tűnne el a föld színéről az egész „genetikusan(?) alattvaló magyarság”! Ez lenne az Endlösung magyarság-verziójának lényege? A fasizmus tüzével való játszadozás helyett azt javasolnám, hogy egymásban próbáljuk meglátni az embert és becsülni a magyarságot, melynek állampolgárságáról nem mondtál le. Ehhez akar hozzájárulni ez a levél. Próbálj felülemelkedni önmagadon, mert nem vezet semmi jóra, ha átadod magad annak, hogy elvakult szélsőségesség emésszen. Akár belülről jön, akár kívülről korbácsolták föl. Barátilag írom. (Mivel szereted a filmeket, próbáld megkeresni a neten a László Károly bázeli műkereskedővel készült kétrészes képriportot.) Stern Samu főrabbi, a Zsidó Tanács elnöke, maga is azt kérte a kormányzótól, hogy az emberélet mentésében segítsen, és Magyarország ne ellenkezzék az „zsidótörvények” terén Hitlerrel, különben azonnal lerohanják az országot, és akkor mindennek vége. Horthy a megbeszéléseik szerint járt el - amíg őt magát és családját is el nem hurcolták Bajorországba (Weilheim, Hirschberg). Ugyanis megtagadta Szálasi kinevezését, akit aztán a megszállók tettek miniszterelnökké (1944. okt.15-től, 56 napig). Mindenki remélte, hogy a háború egyszer befejeződik, addig kellett kibírni valahogy élve. Miközben pl. Hollandiában már 1940-től deportálták a zsidókat a megszállók, addig Magyarországon 1944 elején még kávéházakba jártak az emberek (persze volt, aki rejtve, vagy inkább sehogy) - és „csupán” a légiriadók és zavaróbombázások tudatták a magyarokkal, hogy másutt Európában már ötödik éve dúl a háború. Mint említettem, egyik rokonomat éppen egy ilyen gangster-bombatámadás ölte meg, „objektíve” mégis azt kell mondanom: a fent leírt helyzet összességében, az adott körülmények között a legnagyobb teljesítmény volt egy tollpihe ország részéről, a háborús zóna kellős közepén! Aki időt nyer, életet nyer. Tudtál volna jobbat abban a helyzetben? Bárkivel beszéltem eddig, erre nem tudott mit felelni. Ha te tudsz, akkor légy szíves, most mondd! Különben örökre annál az őskövület (sztálinista) nézetnél fogsz elakadni, amit leveledben sajnos magad is gondolkodás nélkül átengedtél. Döbbenetes – egyben tanulságos – hogy a te réveden tudhatom: féltve őrzött magyargyűlöletével együtt a tengeren túlra rebbent át egy rákosista kolónia; néha mintha a Гoвoрит Мoсква kiabálna „фaшиcты!”-t - Amerikából. Pikáns fordulat, ha visszaemlékezünk: USA-beli pénzmogulok (Cyrus Eaton stb.) számos esetben támogatták a Szovjetuniót. Hitlernél betelt a pohár; megsokallta a „zsidóbarát magyar vonakodást” (ld. Montgomery USA-nagykövet könyvét: „The Unwilling Satellite”.) Horthyt a vezérkarral együtt kicsalta Klessheimbe, és 1944. márc. 19-e éjjelén orvul lerohanta Magyarországot. A megszállás egyik fő oka az volt, hogy Magyarország 3 évig megtagadta az állampolgárai deportálását, amíg független volt. Hitler ezért küldte ide Veesenmayer főmegbízottját és a kollaboráns Eichmannt a stábjával, akik vidéken kezdték összefogdosni az embereket. (Eichmann perfekt héber és jiddis volt, ezért már a háború előtt felhasználta őt a tárgyalásoknál.) Stábjának nagy bosszúságot okozott (remélem, mind pokolra kerültek!), hogy Magyarország vasúthálózatát a szövetségesek ’44 nyarára jócskán szétbombázták. Magyarország arra hivatkozott, hogy a megmaradt vasúti kocsik alig elegendőek a hadiszállításokhoz, amelyek háború lévén, prioritást élveztek. Ez meghiúsítani nem, de csökkenteni tudta a vidékiek elhurcolását. Hadműveleti területté váltunk, az országban háborús káosz uralkodott. A Dohány utcai gettó védelmére azonban Horthy tűzparancsot adott ki Koszorús ezredes 1. páncélos hadosztálya számára, a sokszoros túlerőben lévő megszállókkal szemben. (Ezt a Dohány utcai emléktábláján is olvashatod.) Némi bátorság ehhez is kellett. Így menekült meg lényegében a budapesti zsidóság elhurcolás nélkül: az International Red Cross és a Jewish Joint Distribution Committee 1945-ös adatai szerint: 230 ezer ember. Egész Európában Magyarországon élte túl legnagyobb számban a zsidóság a háborút. Az ész megáll, hogy ez a „feudális, fasiszta magyarság” mikre nem képes! Szerencsére a táborokból is hazatértek 90 ezren. Tízezrek viszont a háborút megelőző és követő években kivándoroltak Palesztinába – à propos: hova lett Palesztina? –, az USA-ba és Ausztráliába. A bújtatottak száma is több 10 ezerre tehető. Ha ehhez még a svéd és vatikáni schutzpassokat is hozzávesszük, a háborút sajnos akkor sem sikerült veszteség nélkül megúszni. De kinek, mikor, melyik háborút sikerült? Magyarországnak összesen 1,5 millió emberáldozata volt. Mit tanácsolsz; a nem-zsidó 1,2 millió kit gyűlöljön? – véresen komolyan kérdem. Végül egy adat, amire nemrég derült fényt. Azt tudtuk, hogy a megszállt országban Hitler közölte Horthyval: a vidékről elvitt munkaszolgálatosokat hadiipari munkára „kéri kölcsön” Magyarországtól, a háború végéig. De nehéz az embernek türtőztetnie magát annak hallatán, hogy a hihetőség kedvéért még pénzt is kért a munkaszolgálatosok ellátására: élelmezésére és ruházatára, és Magyarország több millió pengőt fizetett a polgárai után, hogy majd a háború végén mindenki hazatér. Nem volt elég az erőszakos megszállás, gyilkolás, állampolgáraink katonai kényszerrel való elhurcolása – még pénzt is kizsaroltak! Egyébként Sztálinra szó szerint ugyanez vonatkozik. Hogy a túlvilágon se legyen egy perc nyugta egyetlen volt és leendő diktátornak se! Az ellátmány jóhiszemű folyósítása is bizonyítja: ahogy egész Európa, úgy Horthy sem tudta, hogy mi zajlik a náci „gulágokon”. Amikor 1944 nyarán, a híressé vált jegyzőkönyvből megtudta, már másnap intézkedett a transzportok leállítása érdekében. Akkor Eichmann már két hónapja a megszállók akaratát érvényesítette Magyarországon; a Wehrmacht árnyékában milyen esélyei lehettek a távolabbi vidéken a kormányzói irodának? Szerencsére, a gettó védelmére kiadott tűzparancs a reméltnél hatékonyabbnak bizonyult, Budapest szűk körzete akkor még ellenőrizhetőbb volt. Az 1930-as években senki nem látta előre, hogy mit hoz a jövő. Vagy kétkedve ugyanúgy nem adtak hitelt baljós jeleknek, ahogyan ma sem teszi a világ. Elgondolkodtató, hogy maguk a zsidó világszervezetek se mozdultak érdemben. 1944 márciusa után viszont, amikor Magyarországon a katasztrófa bekövetkezett, már nem volt fenntartható rend az országban, hanem elszabadult a pokol. A németek mindenre elszántan hátráltak nyugat felé, vonaluk mögött Eichmannék bűnöztek, maroknyi kollaboránst a cinkosukká kényszerítve; ezeknek szerencsére az utolsó hónapoknál nem jutott több idő a háború közel hat évéből, a vonakodó magyar politikának hála. Az oroszok keletről lőttek szét mindent, az égből a szövetségesek bombazápora hullt, a magyar haderő teljesen szétesett, aki tudott, menekült, amerre látott (az én családomból is). Kinek a felelőssége ez a nemzetközi vérfürdő, amit mégiscsak németek, oroszok, amerikaiak és angolok rendeztek elsősorban, hívatlan vendégként – és amelynek a magyarság az elszenvedője volt saját, földig rombolt hazájában?! Ki merné ezt tagadni a hibbantság gyanúja nélkül? Jutott eszébe egy szájhősnek is valaha, hogy Magyarországot valamikor valamiért már kárpótolni illene? Azok emelnek rá szót, akik miatt tönkrement? Egyszer valaki azt mondta: „Jobb lett volna, ha a feltétlen befogadás helyett a magyarság is riválisnak tekintett volna mindenkit ezer évig, ahogy mások tették; ma kevesebb lenne az ellensége. A hála nem politikai kategória”. Ez is egy vélemény. A jóságot nehezen szokták megbocsátani, az biztos. De ahhoz is sekélyes értelmi szint és érzelemvilág kellene, hogy valaki a magyarsággal azonosítsa azt a maroknyi kollaboránst, amilyen a náci megszállás alatt minden országban volt, és géppisztollyal a hátában megfélemlítve - vagy önként, örömmel - szörnyűségekre kényszeríthették. Eichmannék „katonai eszközökkel” néhány csendőrszázadot vontak be, hogy csicskásként működjön közre az elhurcolás előkészítésében, egyrészt a felelősség megosztására, másrészt mert ők tudtak magyarul. Miközben a megszállók a helyszínen géppisztolyosan felügyelték a végrehajtást. Egy-két kényszerített század azonban nem azonos a tízezreket bújtató tízmilliós magyarsággal. Nehogy azt higgye már valaki, hogy a magyarság egyik fele önkéntes SS-csendőr volt, a másik fele meg a háború alatt végig a Riviérán korzózott! Saját mártírjai gyászolása közben a füle mellett süvítettek a golyók, az értékei helyén bombatölcsér tátongott, miközben másokat mentett. Az én családomnak mindegyikből kijutott, úgyhogy teljes joggal mondhatom. Ha pedig 1944-et külső fegyveres erőszak eredményezte, az lényeges szempont; a magyarság helyett más bűnbakot kell keresni! Egyszer, egy pártatlanul tiszta pillanatban ezt írtad: az is nagy baj volt, amikor cionisták voltak uralmon Magyarországon, az is, amikor a szélsőjobb. De van egy különbség. A tényeket tekintve Kun Béláék Szálasinál rosszabbak voltak; míg az előbbiek (Rákosit is odaértve) elég simán megúszták, hogy a magyarok között s. k. vérengzést folytattak, addig a ténylegesen egyetlen zsidóellenes intézkedést sem hozó Szálasit fölakasztották. Tudsz-e róla, hogy ez utóbbi, 56 napja alatt egy rendeletet vagy utasítást sem adott ki zsidók üldözésére, deportálására, kivégzésére, és s. k. nem vérengzett? Ami nem azt jelenti, hogy csőcseléke által ilyenek nem történtek tömegesen, de nem a báb Szálasi volt az úr az országban, hanem a megszállók. Karszalagos csőcselékének nagy része pedig kedvvel sorolt be később Rákosi szolgálatára, vállvetve Kun Béláék bosszúra éhes hazatérő szolganépével. Minden szónak utánanézhetsz. Az elhallgatott valóságból így lett az „emberi haladást” fémjelző proletárforradalom (soha el nem múló szeretet és hála Kun Béláéknak), a propagált hiedelmekből pedig örökzöld gyűlölet (a pokolba minden genetikailag alattvaló, moslékban röfögő magyarral!). Kétségtelenül igazad van, ebben az ellene fordítható, féloldalas PR-ban a többségi magyarság is hibás – mert keresztényi megbocsátással mindig minden sanda gonoszság-magot öles fává hagy terebélyesedni, ami aztán a fejére nő. Kettőn áll a vásár. Örülnék, ha az üres simpfelés helyett, egyszer már valaki megválaszolná a kérdést: ha ő lett volna akkor az államfő, mit tett volna? Aki kritizál, sőt elítél, nyilván tudja a helyes megoldást is. Egy kis ország mit tehetett volna többet annál, mint amit tett az adott helyzetben, vagyis két totalitárius diktatúra között, ráadásul a végén megszállva? Tényleg érdekel, szerinted hogyan lehetett volna teljesen elkerülni a bajt! Utálni csak azt van jogunk, aki megtehette volna, hogy elhárítja, de nem tette. Mi ne essünk az utólag, felelőtlenül kritizálók hibájába, akik szeretik azt visszavetíteni a múltba, amit ma tudni vélnek, hogy így szabadon vádaskodhassanak. Ez primitívség vagy rosszindulat a részükről, amire ugyanolyan választ fognak kapni. Emlékszel Newton harmadik törvényére: „A hatással (akcióval) mindig ellentétes és egyenlő nagyságú az ellenhatás (reakció)”. Úgy látszik, fizikaórán hiányoztak. Félek, ez sokaknak még sokba fog kerülni; létezik társadalmi hatás-ellenhatás is. Kedves barátom! Te mit tennél, ha mögötted állna egy géppisztolyos, és arra kényszerítene, hogy engem fizikailag bármire kényszeríts?! Nagyon komolyan kérdezem, és őszintén válaszolj! Még azt is megérteném, ha félnél a parancsot megtagadni, mert különben téged lőnének főbe azonnal. Voltál katona, tudnod kell. Ez nagyon súlyos erkölcsi probléma szerintem, és nem tudom, adható-e jó válasz. (Ez a ma háborúskodók felelőssége is!) A fentiek objektív tények, ellenőrizhetők, bármit fűzünk hozzá szubjektíve, akár te, akár én vagy más. A háborút nem Magyarország kezdte, és nem deportált, amíg legalább névleg független volt. Ezzel három év időt nyert – és százezreknek a túlélést. E vonakodásnak is köszönhettük végül a náci megszállást, amely alatt az elhurcolás kezdődött, fegyveres kényszer hatására. A veszteségek minimalizálására a lehetséges erőfeszítések kezdettől fogva megtörténtek: deportálás megtagadása, kiugrási kísérlet, tűzparancs a megszállók ellen, üldözöttek bújtatása stb. Aki mást állít, történelmet hamisít politikai-üzleti hátsó szándékkal. Azt írod: „nem leszek óvatoskodó”. Akkor hadd kérdezzek vissza: ha szerinted ezek „egy feudális lelkületű, minden szinten fasiszta” nép ismérvei, akkor milyen egy „nem-fasiszta”? Milyen eredményeket értek el nemzetközi zsidó szervezetek az üldözöttek mentésében? Erről még soha nem hallottunk. Pedig ebben mindenki mást meg kellett volna hogy előzzenek. Például éppen Amerikából. De csak a nürnbergi perre aktivizálódtak. Eső után… Miért? A leírtak hosszú tallózás eredményei. Az áldozatokat nem támasztják föl. De magyarként emeltebb fővel járhatunk, mint más: amilyen játékszer-ország voltunk az emberevő gépezetek között, annyira egyedülálló Európában, hogy – erőfölény híján – kihívó bátorsággal és taktikázással elértük: a háború hat évéből öt évig távol tartottuk Magyarországot a fronttól, és egyetlen állampolgárunkat sem szolgáltattuk ki! Mutass még egy országot, amelyiknek sikerült az utolsó 12 hónapra redukálni, hogy hadszíntérré váljék! A megszállás egy éve aztán pokol volt – minden honpolgárnak –, de még sokkal nagyobb pokol lett volna hat év alatt. Jobb lett volna? Épeszű ember azt sem hiheti, hogy Európa közepén teljesen kimaradhattunk volna a világégésből. Hát akkor? Optimális kárcsökkentésre lehetett csak játszani. Minden túlélő magyar állampolgár ezért csak hálát adhat. Ez a színtiszta igazság. Ha valaki másképp gondolja, ne „gyűlölettörvénnyel” gáncsolja az igazság kiderítését a történeti kutatások diktatúrákra jellemző megfélemlítésével – hanem cáfolja meg a fenti tényeket. A háború hallatán nehéz lírázni. Én a tisztánlátás híve vagyok a szubjektív interpretációk, bizonytalan legendák és az átpolitizált történetírás helyett. Budapest egyik zsidó negyedében, nálam mindenki rossz helyen kopogtat a zsidó- és cigánygyűlölettel, mert naprakész vagyok a témában, s lehet, hogy a kendőzetlen valóság fájdalmas, amit válaszolnom kell. A barátság nálam őszinteséget feltételez. Abban biztos lehetsz, hogy nem farizeuskodom: még közvetített hazugságokat sem hagyok helyben a „békesség” kedvéért – ha ez érték a szemedben. Cserébe én is elfogulatlanságot kérek. Az itthoni helyzet ma messze nem ideális – de hol az? ebben továbbra is egyetértünk, jól hitted –, de a magyarság szűklátókörű és egyoldalú becsmérléséhez, ami messze túlcsap a jó szándékú és megalapozott kritika keretein, mert irracionális indulatok motiválják – nem vagyok partner. Ugyanazt várom el viszont, amihez én is tartom magam mások vonatkozásában. Igazság mindig egy van, de annak több oldala. Mindenfajta jelenség az okozatok halmaza, amelynek kiváltó okai vannak. „Csak úgy”, l’art pour l’art nem történik semmi. Önbecsapás nélkül pedig semmilyen tény nem hamisítható meg, tetszik vagy sem. Tisztázzuk a jelenlegi helyzetet is: a magyarság nem gyűlöl senkit, ami eléggé egyedülálló jámborságra utal. Oka lenne bőven, úgyhogy a jövőbe nem látok. Kétségtelen, hogy bizonyos körök kitartóan próbálják provokálni, mert óriási hasznot húzhatnának „a rasszista nép” kollektíve megbélyegző imázsából. Egyik Nobel-díjasunk jó jelnek vette, amikor vehemensen támadták; a dühödt irigység feedbackje ez, hogy valaki jól csinálja a dolgait. Régen rossz, ha az ellendrukkerek/riválisok elégedettek. Igazán informatív, hogy a te réveden tudhatom: egy Amerikába átrebbent, rákosista kolónia is ilyen körhöz tartozik. A provokálás módszere a gépies szajkózás + olyan nyílt ellenségeskedés, amire csak ugyanaz lehet a válasz mindenütt a világon (Newton). És persze az állandó visszautalgatás a háborús veszteségekre. Ez „a múltban való vájkálás” viszont valóban kezd elcsépelt lenni, mert akkor mindenki visszautalhatna a történelem összes háborújára. Ám ha valaki hanyagul úgy gondolja, hogy a háborús körülmények között többet lehetett volna tenni, ő miért nem tett? Nem rólad beszélek, hanem azokról, akik nem átallnak az egészből business-t csinálni. A legmélyebb megvetésem mindazoké, akik a mártírok emlékével világszerte oly módon seftelnek, hogy a valóságtól elrugaszkodott rágalomáriák segítségével, mindenkiről minél több bőrt akarnak lenyúzni anyagilag-erkölcsileg. Egy egészen gusztustalan példa: Chicagóban egyszer már elvesztették azt a kártérítési pert, amelyet a francia vasutak ellen indítottak azért, mert a náci megszállók annak kocsijait használták fel a deportáláshoz. Most a MÁV-val próbálják ugyanezt eljátszani. Nyilván megbolondultak. Mit tehet egy élettelen vasúti kocsi a katonai megszállók ellen? A MÁV, mint fegyvertelen intézmény se tehetett volna semmit – ha akkor még működött volna. Súlyos agykárosodásra utal, ha valaki azt hiszi, hogy egy megszállt országban, hadműveleti területen a Wehrmacht a francia SNCF/magyar MÁV engedélyét kérte volna bármihez is. Idehaza mindenki előtt világos, hogy a skizofrénia itt már az irracionalitás mezejére tévedt. Avagy további pénzek vég nélküli lenyúlása a cél. A megalapozatlan, erőszakos próbálkozás, mások hülyének nézése csak ellenszenvet kelthet. Ha lenne befolyásod Chicagóra, megkérnélek, hogy állítsd le a hülyeséget, mert ezzel tényleg naponta gerjesztik az antiszemitizmust. Nem jó, nem jó, nem jó! Ez viszont most komoly! Mindig rossz úton jár, aki elveszti a józan eszét. Minden háború sok millió áldozatot szedett, de ízléstelen porverést senki nem csinált az áldozatok körül, abszurd ürügyeket keresve, hogy úton-útfélen a markát tartsa – mondják egyre többen. Úgy látszik, egyesek kifogyhatatlanok az idióta gonoszságok fröcsögésében, amíg a fejükre nem csap valaki. Az emberiség a saját kárán sem tanul. Nem álmodtam, hogy a Newton-axiómára máris futószalagon kapom a bizonyítékot! Most Kertész Ákos, állami, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas szégyenünk debütált agybeteg fasisztaként: a minap a magyarságról rittyentett olyan tőről metszett, náci fajelméleti szöveget az amerikai Népszavába, hogy még Hitler is megnyalhatja utána a tíz ujját a pokol tüzében pörkölődve. Mivel ragaszkodsz a magyarságodhoz, megtudhattad, hogy Kertész szerint te is „genetikailag alattvaló, gondolkodásra-munkára alkalmatlan, sárban röfögő disznó” vagy – mely gyűlölködő, uszító, kirekesztő, übermensch-szövegből szerinte „a magyarság szeretete sugárzik” (rossz rágondolni: mi lenne, ha nem szeretne?!), ezért se bocsánatkérés, se helyreigazítás nem szükséges. Különben is véleményszabadság van. Sokan mondják, hogy „csak” egy újabb provokációról van szó, amit sajnos ennyivel már nem lehet elintézni, mert egyre gyakoribbak és fenyegetőbbek az ilyen esetek; bizonyos berkekben kezd megint vérszemet kapni az a vérszomjas gonoszság, amely 1919-et is jellemezte. Örülnék, ha cáfolni tudnád. Mondják: a történelem ismétli önmagát – egy másik szinten. Nem véletlenül írta Vörösmarty (kár, hogy téged nem érdekel a magyar kultúra): „Az emberfaj sárkányfog-vetemény,/Nincsen remény! Nincsen remény!”. A kiprovokált reakció természetesen megérkezett: egy tv-betelefonáló Kertészt „patkánynak” nevezte (véleményszabadság, óh!), amit aztán Kertész már hiába titulált „rasszista, fasiszta, suttyó” szövegnek. Sajnos, számolni kell vele: amilyen az „adjonisten”, olyan a „fogadjisten”. Kertész mindenesetre kimerítette a „nagy közösség elleni gyűlöletkeltés” bűntettét, s ő kezdte, le se tagadható. Éppen a gyűlölettörvény alapján ítélhető el, amelynek megszavazását maga a balliberális kurzus erőltetette keresztül utolsó „haditetteként”. Kertész rosszindulatát nem korlátozza történelmi tények ismerete, sem erkölcsi megfontolás. Közkinccsé tette saját hülyeségét: „az egész holokausztért a magyarság a felelős”. Elgondolkodtató viszont, hogy a „Sorstalanság” c. filmhez miért építettek külön munkatábort a Pilisben, amikor a külföldön meglévő történelmiekben hitelesebben forgathattak volna. Még vészjóslóbb, hogy utána meg miért nem bontották le!? Az alávaló hazugság a chicagói perhez kíván magyarellenes hangulatot teremteni: ha ez egy ilyen szemét nép, akkor verjük rá a MÁV-kocsik bűnét is! A tébolyodott bosszúvágy és kapzsiság tombolását látjuk. Mivel biztos, hogy ez nem az utolsó „dobás”, sajnos szaporodnak itt az olyan vélemények, hogy a Kertészhez hasonló, eszement lények – ha megrendelésre dolgoznak is – világkonfliktust fognak okozni. Minden etnikumnak van egy olyan része, amelyik hiába hiszi magát okosnak, nem az: vak elbizakodottságában olyan bajt kever, ami megint az ártatlanokra üt vissza. Volt már ilyen. Azok sem okosok tehát, aki erre nem figyelmeztetik. Aztán mindenki issza a levét. Nem tanul az emberiség. Most viszont a legkomolyabban jelzem: Nem jó! Nem jó! Vissza! Vissza! Mert nem lesz jó vége. Mindenki érdekében remélhető, hogy Kertész (és a többi fasizmust „játszó” pszichopata) megkapja, amit érdemel, különben csak elgennyesedik az általuk gerjesztett kelevény. Ha ő maga frusztrált személyiség és kezelésre szorul, ne a médiumokba fröcsögje bele beteg lelkületét „írói munkássága” minden alól felmentő részeként. A Mein Kampf is Hitler írói munkásságának része. Akkor most minden meg van bocsátva? Mint látod, rapid módon változhat a helyzet. Nagyon remélem, tisztábban látsz, mint eddig. Tényeket és aggodalmakat írtam, nem a véleményemet. Kertész szerecsenmosdatása ellenkező hatást váltana ki – akárcsak Strauss-Kahné. Ez utóbbinak több szexuális erőszakoskodása köztudott már; ha a sofiteles szobalány szavahihetősége megkérdőjelezhető, Strauss-Kohné még inkább. A világ ezt tudja, és nem bocsátja meg, hiába a New York-i „felmentés”. Mindezt csak azért írom, nehogy az okozatokat összekeverjük a kiváltó okokkal. Kertész az elmúlt évtizedekben Magyarországon minden elismerést megkapott. Ennek az országnak tehát nem azért próbál ártani, mert lepatkányozták, hanem fordítva: azért nevezik most patkánynak, mert gyűlöletbeszédével kártékonykodik egy olyan országnak, amely megbecsülte. Mit vár? „A haza örök: nemcsak jelen valójában kötődünk hozzá, hanem amilyen a jövőben is lesz” – mondta Kossuth, akiről elnevezett díjat Kertész boldogan vette át (a 7 és fél millió forinttal együtt). Az kevés, hogy szégyellje magát. Sajnálatos, de érthető, hogy a könyveit sokan máris levették a polcról, és kidobták a kukába. Mások joggal követelik: aki a magyarságot ország-világ előtt aljas szándékból pocskondiázza, azt fosszák meg összes kitüntetésétől: méltatlanná vált. Mire jó ez az egész? Megmondom: hogy veled odakint elhitessék a „patkány” alapján, hogy „a magyarság egy feudális, minden szinten fasiszta nép, mely már rég nem elégedetlenkedik, hanem gyűlölködik”! Remélem, világos. Te utálod, hogy ez „téma”. Én is. De nem a magyarok csinálják! (Ha igen, majd megírom azt is.) Valamit akkor még a hazai „cigánygyűlöletet” felrovó soraidra. Magyarország az egyetlen, amelynek a Fidesz színeiben megválasztott cigány képviselője van (Járóka Lívia) az Európa Parlamentben. Magyarország az első, amelynek javaslatára (EU-s elnöksége alatt) az Unió napirendre tűzte a cigányság összeurópai felzárkóztatását. Magyarország az egyetlen EU-s ország, amely valamennyi (13) bejegyzett kisebbsége számára külön önkormányzati képviseletet biztosít idehaza, külön választásokkal, hozzárendelt pénzeszközökkel, valamennyi kerületben, városban, megyében, így a cigányoknak is. (N. B. a zsidóság elutasította a kisebbségi státuszt, vezetői így látták jónak.) Magyarország az egyetlen a világon, amelynek parlamentjében a cigányság külön képviselőcsoportot alakíthat az Orbán-kormány kezdeményezésére (várhatóan már a köv. választásokkor), amely 2015-re százezer munkahelyet is akar biztosítani nekik (miközben közel négyszázezer nem cigánynak sincs állása). A világon Magyarország az első, ahol idéntől cigánynyelvű tankönyvek (és Biblia) is rendelkezésre állnak. Ezeken kívül, a cigányságnak egyedül Magyarországon vannak bejegyzett civil szervezetei egész Európában. Az enyémnél szókimondóbb vehemencia szerint: „akinek ez nem jó, az menjen a p*csába”. Barátom, őszintén szólva, tényleg nem tudom, miről írsz. Mintha a Marsról jönne a leveled. Azok szoktak minderről „nem tudni” – hogy eltereljék magukról a figyelmet –, akik semmit nem tettek a maguk portáján a cigányokért. A lakosság 1/3-a a létminimumon él (ez most havi 270 dollárnak felel meg), másik 1/3-a pedig az alatt. Összesen kb. 6,7 millió ember, Gyurcsányék országkifosztásának hála. A cigányság létszáma viszont kb. egymillió. Ezt írod: „Tudod, hogy e tekintetben mi a különbség köztünk és köztetek? Hogy itt a szegénység nem etnikumhoz kötött.” Mint látod, Magyarországon sem, e tekintetben tehát nincs különbség köztünk. Ez részedről egy feltételezés, ami egyszerűen nem igaz. Rád bízom ezek után, mit gondolsz arról, hogy Magyarországot MSZP-s és (volt) SZDSZ-es körök „cigányellenesség” címén mószerolják kül- és belföldön, és ehhez hergelik a cigányokat, hogy legyen „ok”. Szó szerint belebetegedtek abba, hogy megbuktak, és nem válogatnak az eszközökben. Sajtójuk – 2002-től 2010-ig – mélyen hallgatott a ballib kormányok teljes tétlenségéről cigányügyben – az uszítást kivéve. Az igaz emberekkel a primitív plebsz mindig azt teszi, amit Jézussal: gúnyolják, megalázzák, mert nem tudnak felnőni hozzá. De csak maguknak ártanak. Ha a sajtóban cigányok elleni merényletsorozatról olvasol, nyilván az is ott áll, hogy ezeket gazdag (részben cigány) uzsorások bérencei követték el a fizetni nem tudó cigány adósok ellen. Egyfajta belháború. De ugye, attól az USA még nem „minden szinten rasszista”, ha két néger klán leszámol egymással Brooklynban – ők tudják, miért. Pikáns adalék viszont, hogy a bérencek közt idegenlégiós, volt Milosevics-partizán és nemzetbiztonsági mesterlövész is lebukott, akiket a merényletek előtt Izraelben képezett ki az Israeli Operation Security Academy (erről tv-riportok szóltak, a zubbonyuk hátán lévő feliratot másoltam ide a kedvedért). A helyszínen gyorsan megjelent egy Richard Field nevű amerikai szélhámos (Magyarországon minden vállalkozása csődöt jelentett – hogy miért pont ilyenek jönnek?!), aki az egyszerű cigányoknak kezdte bemagyarázni – mielőtt átlátnának a szitán –, hogy „természetesen” rasszista támadások áldozatai. Egyeseknek jól jönne egy magyar–cigány konfliktus. Külföldi kapcsolatokban bővelkedő filozófusunk már 3 éve jósolgatott ilyet (azóta elhunyt). Én is megjósolom, hogy este hétre kész a vacsora, ha én csinálom. Szóval, mindent azért ne varrjunk a magyarság (mint etnikum) nyakába! Más népségek körében is vannak nyalánkságok, már miért ne lennének?! És nem tétlenkednek. Azt írod: „…kicsit nehéz volt megszoknom (Amerikában), hogy senkire nem mondhatok rossz általánosítást”. Kedves barátom, a magyarokról sem mondhatsz – csak úgy intézik, hogy mondatnak veled. Nem muszáj valakikről vagy valamikről mindenáron rosszat általánosítani! A dolgok ritkán csak fehérek vagy feketék. A sommás ítéletektől óvakodni kell. A természettudományokban alapszabály, hogy a „leg-”ekkel, a „mindig”-gel és a „sohá”-val, vagyis a szélsőséges megfogalmazásokkal, csínján kell bánni. Épp ez a mondatod inspirált, hogy belefogtam a fenti hosszadalomba, ami most magamtól nem jutott volna eszembe és kedvem se igazán volt hozzá. Túl vagyok rajta. Esti elmélkedésre újból ajánlok az Ószövetségből egy örök mottót a politikai és emberi témákhoz: "Amit nem kívánsz magadnak, ne cselekedd másnak" (Quod tibi fieri non vis, alteri ne feceris. Tóbiás: 4, 15.) Hollandiát mindenki szuperliberális országnak ismeri, szabad a gay házasság, a soft drugs (a hard is mehet) és az eutanázia. Szabadon tódulhatnak be a moszlimok is. De én még egyetlen hollanddal sem találkoztam (pedig volt néhány), aki mindezeknek örült volna. Kiderült: a többség az egészet rossz iránynak tartja, csak a különböző liberális kormányok erőltették rájuk. A hollandok sok külföldi kritikát nyelnek a „liberálisságuk” miatt, ami tehát csak látszat. A francba kívánják a létező változatát. Nekem nagy tanulság az ő esetük. Más népnél is gondolj arra, hogy a valóság teljesen más lehet, esetleg az ellenkezője annak, amit hiszel – pl. a „feudális, fasiszta magyarokról”. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” – szól a tanács, mert hisz’ ki is hibátlan? Légy jó - és jól! Üdvözöl, Ariadné, Vera 2011 október 12.   Ismét botrányban az amerikai nagykövet családja 10/12/2011   A főszerep ezúttal nem Eleninek, a gumigerincű, bot csinálta nagykövetnőnek jutott, hanem mentorának, Nancy Pelosinak, a csak a nevében demokrata párt egyik fő szenátusi vezetőjének. Történt, hogy Nancy férjeura, a beruházó bankári szakmát űző Paul Pelosi olyan jó baráti kapcsolatokat ápolt Angelo Tsakopoulos-al, a csóró görög utcagyerekből észak- kaliforniai ingatlanos milliomossá vált barátjával - Cakopulosz Ilonka Budapesten trónoló usraeli nagykövetünk apjával - hogy az idők folyamán több céget alapítottak Kaliforniában és ezek vezetését is közösen intézték. Ezek egyike volt a Russell Ranch nevű 1400 hektár nagyságú beépítetlen földterület is, amit közösen vettek meg abból a célból, hogy arra később lakóházakat húzzanak fel. A gondok akkor kezdődtek, mikor a törvényeknek megfelelően a kongresszusi és a szenátusi képviselők 2010 májusában leadták a 2009-es vagyonnyilatkozatukat. A Pelosi família itt vallotta be először a Russell Ranch létezését az 1-5 millió dolláros kategóriában. Pelosi úr azt állította, hogy a több mint tíz évvel ezelőtti beruházása a 2000-es években végig stagnált, az invesztált összeg kevesebb mint 5 százalékos hasznot, vagyis az inflációt tekintve alig hozott valamit a konyhára. Nancy és ura csak azért említette meg a Ranchot tavaly májusban, mert előtte a The Washington Post egy hosszú cikkben tárgyalta a Pelosi-Tsakopoulos cégek adóelkerülési praktikáit, többek között megemlítve ezt az ügyet is. És bőven taglalta azt is, hogy hogyan intézte el a nagyravágyó Tsakopoulos papa a Pelosi úrnál azt, hogy akkoriban az egész szenátust vezető Pelosiné nyomja be Eleni lányát a külügyminisztériumba és nevezzék ki athéni nagykövetnek. Nos, ez nem sikerült, a görög főváros már foglalt volt, így az orbáni termetű görög nő az Akropolisz helyett a Szabadság térre ejtőernyőzött. Tehát a The Washington Post tényfeltáró cikke után kénytelenek voltak megemlíteni a Russel Ranchot. Az igazsághoz tartozik, hogy az elhallgatással a Pelosi család nem követett el törvénysértést, mert a ravasz görög tanácsára Pelosiék a Forty-Five Belden Corporation, azaz Pelosiék egy másik cégének a nevére listázták, ami már a Subchapter S nevű, kedvezőbb adófizetési kategóriába esik, itt az adót a tulajdonosok helyett a részvényesek fizetik, így aztán nem is kötelező feltüntetni a képviselői vagyonnyilatkozatban. Szóval Pelosi Pali barátunk először beismerte a Ranch létét, majd arra hivatkozott, hogy nem ment fel az értéke tíz éven át. Aztán egy év múlva, tartva a The Washington Post sasszemű újságíróitól és főleg azok informátoraitól, már ugyanez a Ranch valahogy az 5 és a 25 millió közötti kategóriába került a kongresszusnak benyújtott bevallásban. A Washington Post ismét támadott, a Pelosi-Tsakopoulos duó pedig ezúttal azzal vágott vissza, hogy a Sacramento melletti Russell Ranch területét Folsom városa be akarja kebelezni, hogy oda ipari parkokat, bevásárló centrumokat és egyéb kiszolgáló épületeket húzzanak fel. Arról ők nem tehetnek, hogy emiatt a telek értéke közel 25 millió dollárra (valószínűleg ennél többre) emelkedett. Felmerült a gyanú, hogy a Tsakopoulos és a Pelosi család tudta, hogy a terület előbb-utóbb átmegy a börtönéről híres kisváros tulajdonába, ezért nem is építettek rá semmit, csak várták a vételi ajánlatot. Ja, hogy a diplomáciához erősen töketlen budapesti nagykövet apjának kiváló kapcsolatai vannak a folsomi városházával is? Ez nem más, mint szóbeszéd, ugyan már... Végül is ez az egész nem nagy ügy, szinte eltörpül a milliónyi egyéb, amerikai politikusok és üzletemberek által naponta elkövetett többi gazdasági és köztörvényes bűncselekmények között. A Szabadság téren nyaraló, usraeli nagykövet asszony is csak annyiban érintett, hogy a budapesti kinevezéséig az apjával együtt ő volt a résztulajdonosa és az egyik vezetője az AKT Development Corporation nevű cégnek, így családi/üzleti alapon valószinűsíthető, hogy addig is, és azóta is mindenről tud. Angelo és Eleni Tsakopoulos neve, az AKT Development Corporation és az AKT Investments Corporation nevével egyetemben szinte minden, a Tsakopoulosékkal összefüggésbe hozott korrupciós botránnyal kapcsolatban rendszeresen feltűnik. A Washington Post többször próbálta elérni Budapesten Cakopulosz Ilonkát, de sem ő, sem a nagykövetség munkatársai nem voltak hajlandók szóba állni velük, még szóbeli nyilatkozatot sem adtak, ezzel is tovább erősítve a lap és a család közötti kiváló kapcsolatot. Az újság eddig sem arról volt híres, hogy túl nagy barátja lenne az öreg görögnek, vagy a lányának, és a szerkesztők, ha kell őket piszkálni, akkor még az amerikai belpolitikában szent tehénként kezelt Clintonnét és Pelosinét is gondolkodás nélkül megharapják. Még az sem hatotta meg őket, hogy Tsakopoulos úr 9 évvel ezelőtt egy közel 80 ezer darabos ógörög, szerb, török és bolgár tárgyú gyűjteményt, (zömében könyveket) adományozott a kaliforniai egyetemnek. Egyébként az amerikai törvényhozókra vonatkozó, vagyonnyilatkozattal kapcsolatos törvények nagyon szigorúak, például az éves bevallásban szerepeltetni kell minden ezer dolláron felüli családi gyarapodást. Az más kérdés, hogy ezt a képviselők olyan gyakran játszák ki, amilyen gyakran csak tudják - ezt csinálta Nancy és Paul Pelosi is. Az ügyben tanúsított, vezető politikushoz nem méltó, törvénybe nem ütköző, ám etikailag kifogásolható üzleti magatartásuk éles kritikát váltott ki nem csak a Washington Post újságírói körében, hanem a kormány és a törvényhozás munkáját figyelő republikánus és polgári szervezetek részéről is.   Jack Corn 2011 október 11.   Tegyünk mi is Izrael ellenes plakátokat a metróba! 09/17/2011   Fletho Dickhead, a CornPress International New York-i tudósítója jelenti: Mint ahogy a (második) legnagyobb politikai, gazdasági és katonai szövetségesünk egyik nagyvárosának lakói tették. Kövessük ebben is az amerikai példát. A plakáton egy zsidó és egy palesztin férfi mosolyog a gyermekével az Izraelnek nyújtott amerikai katonai segély megszüntetését követelve. A szelíd kérés igazán érthető, ha arra gondolunk, hogy a hivatalos - tehát a jelenlegi amerikai kormány által bevallott - adatok szerint az amerikai adófizetők évi három milliárd dollárral támogatják a világ egyetlen nyíltan fajgyűlölő országát - és ez csak a katonai segély összege. A rasszista zsidó terrorállamnak nyújtott amerikai segítség valódi összege évtizedek óta államtitok, hasonlóan az egymást váltó magyarországi bábkormányok által a cigányság soha meg nem valósuló felzárkoztatására, munkába állítására vagy integrálására feleslegesen kidobált száz és százmilliárd forinthoz. A New York-i metróban látható plakátokat a Wespac Foundation - egy több mint három évtizedes múltra visszatekintő, "a békéért és az igazságért harcoló" polgári alapítvány - készítette. A zsidók természetesen felháborodottan tiltakoztak az igazság ilyen látványos módon történő nyilvánosságra hozatala ellen. Lewis Fidler zsidó városi tanácsnok levélben követelte a metrót üzemeltető vállalat igazgatójától, hogy távolítsa el az antiszemita propaganda anyagot a metró faláról. Fidler főzsidó azonban pofára esett, mert Thomas Prendergast, a MAT vezetője (Metropolitan Transportation Authority, ez a New York-i BKV) válaszában közölte, hogy a palakátok maradnak a helyükön a kifizetett idő végéig, mert azokat a megjelenés előtt hivatalos úton bemutatták, kihelyezését az erre illetékes bizottság javasolta és az árát a hirdető teljes összegben kifizette. "Alkotmányunk első szakasza mindenkinek biztosítja a véleménynyilvánítás szabadságát és ez a hirdetés mindenben megfelel vállalatunk érvényben lévő szabályainak is" - egészítette ki főnöke szavait Kevin Ortiz, Prendergast sajtótitkára. Így aztán nem maradt más hátra, mint a számtalan New York-i zsidó szervezetek egyikét arra kérni, hogy válaszcsapásként ők is helyezzenek ki Izrael államot kedvező színben feltüntető ellenplakátokat. A Stand With Us (Állj mellénk) elnevezésű zsidó csapat kapta ezt lehetetlen feladatot. Ők a jövő héttől a "Palesztin Hatóságnak el kell ismernie Izraelt, és a békét, nem pedig a gyűlöletet kell hirdetnie" hazug és félrevezető szövegű plakátokkal tervezik tovább díszíteni a New York-i metró összefirkált falait. Jack Corn 2011 szeptember 16.   Rasszizmus és gyűlöletkeltés az izraeli oktatásban 08/08/2011   Miközben idehaza az iskolák világát is a rasszizmus és az előítéletek elleni harc terepének tekintik a cionisták, Izraelben a tankönyvek telítve vannak rasszizmussal és előítéletekkel. Nurit Peled-Elhanan, izraeli akadémikus szerint, amikor a palesztinokról esik szó a hivatalos iskolai tankönyvekben, a legtöbb esetben a „terrorizmussal” összefüggésben említik őket. "Az arabok gyakran egy tevével együtt, Ali Baba ruhájába öltözve tűnnek fel (a tankönyvekben). Aljasok, deviánsak, bűnözők, olyan emberek, akik nem fizetnek adót, az állam nyakán élősködnek, és nem hajlandók fejlődni. Más esetekben mint menekültek, tanulatlan parasztok és terroristák szerepelnek. De sohasem mutatnak be a tankönyvekben palesztin gyereket, orvost, tanárt, mérnököt vagy egy a korral lépést tartó mezőgazdasági vállalkozót” – összegzi tapasztalatait az izraeli akadémikus hölgy. (Akit alighanem öngyűlölő zsidónak minősítenek.) Peled-Elhanan, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzor-asszonya az elmúlt öt esztendőben alaposan áttanulmányozta az izraeli iskolai tankönyveket. Kutatási eredményeit Palesztina az izraeli tankönyvekben: ideológia és propaganda az oktatásban című tanulmányában összegezte, amely a napokban jelenik majd meg Nagy-Britanniában. Véleménye szerint a tankönyvek a rasszizmus szellemét árasztják – de még annál is többet, egy olyan fajta rasszizmusét, amely előkészíti a fiatal izraelieket a kötelező katonai szolgálat „követelményeinek” teljesítésére. „Az emberek nem is tudják, mit olvasnak a gyerekeik a tankönyvekben” – fejtegeti a professzor-asszony. Ugyanakkor, mint mondja, sokan nem értik, „mivel magyarázható az izraeli katonáknak a palesztinokkal szemben tanúsított durva bánásmódja, érzéketlenségük az emberi szenvedéssel szemben.” „Az emberek felteszik a kérdést, miképpen lehetséges, hogy ezek a kedves zsidó fiúk és lányok valóságos szörnyetegek lesznek, mihelyst magukra húzzák az uniformist. Én úgy hiszem, a fő ok az oktatásban keresendő. Ezért akartam megvizsgálni, hogyan mutatják be az iskolai tankönyvek a palesztinokat” – magyarázza Peled-Elhanan izraeli professzor-asszony. Ami a nakbát, vagyis a palesztinok otthonaikból történő elűzését és legyilkolását illeti, azt a tankönyvek szükségesnek ítélik a frissen létrejött zsidó állam túlélése szempontjából. „Nem tagadják a vérengzéseket, hanem azokat hosszú távon Izrael számára előnyösnek mutatják be” – fejtegeti Peled-Elhanan, hozzátéve, hogy például a Deir Yassin-ban történt izraeli mészárlásról azt tanítják a gyerekeknek, annak nyomán indult el az arabok tömeges menekülése, amelynek eredményeképpen lehetségessé vált a zsidó többségű izraeli állam megalakítása. „Vagyis maga a vérengzés sajnálatos ugyan, hosszabb távon azonban a következmények kedvezőnek mondhatók a zsidók számára”- foglalja össze az izraeli tankönyveknek a Deir Yassin-i mészárlással kapcsolatos részeit a jeruzsálemi Héber Egyetem professzor-asszonya. Aki világosan kimondja azt is, hogy mire a gyerekek felnőve a hadsereg kötelékébe lépnek, levonják a tanulságot, és úgy tekintenek a palesztinokra, mint akiknek az élete korántsem olyan értékes, sőt büntetés nélkül kiiktathatók az élők sorából. Peled-Elhanan édesapja, egy neves izraeli tábornok, Matti Peled, arra a meggyőződésre jutott, hogy Izrael jövője azon múlik, képes-e tisztességes békét kötni a palesztinokkal. Miután kilépett a hadseregből, aktív szerepet vállalt a békemozgalomban. Peled-Elhanan professzor-asszony Smadar nevű lányának életét 1997-ben egy öngyilkos palesztin merénylő oltotta ki egy jeruzsálemi bevásárló központban. A borzasztó tragédia azonban csak megerősítette meggyőződését: a konfliktus békés rendezése nélkül még több gyermek fog meghalni. “A terrorista támadások a palesztinokat fojtogató elnyomás, megaláztatás és blokád egyenes következményei” – mondta ki a nyilvánvaló igazságot a 13 éves lánya elvesztését gyászoló édesanya nem sokkal a szörnyű merénylet után. A bátor hölgy tudományos karrierje persze törést szenvedett, miután nyíltan ki merte mondani a véleményét. “Az egyetemi professzorok nem hívnak meg a konferenciákra. Amikor pedig nyilvánosan kifejtem a nézeteimet, a leggyakrabban azzal vádolnak, hogy anticionista vagyok” – mondja Peled-Elhanan, hozzátéve, hogy mindazokat, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, ugyanígy bélyegzik meg. A palesztin tankönyvekről szólva a professzor-asszony kedvezőnek tartja, hogy azokban különbséget tesznek a cionisták és a zsidók között. „A palesztinok a cionisták ellen vannak, nem a zsidók ellen általában” – jelenti ki. Ami pedig a holokauszt oktatását illeti a palesztin iskolákban, az ugyan szerinte kétségkívül „probléma”, ugyanakkor úgy látja, „egyes palesztin tanárok addig nem hajlandók oktatni a holokausztot, amíg az izraeliek nem tanítják a nakbát (vagyis a palesztinokra szakadt katasztrófát). Izrael állam jövőjét meglehetősen pesszimistán ítéli meg. „Addig nem várható kedvező változás, amíg az amerikaiak be nem szüntetik a napi 1 millió dolláros segély folyósítását, amellyel hozzájárulnak az elnyomáson, felsőbbrendűségen és rasszizmuson alapuló rezsim fenntartásához” – jelenti ki a professzor-asszony meglepő nyíltsággal. Amit Izraelben tapasztal, az szerinte nem más, mint fasizmus. „Izrael 5.5 millió palesztin felett uralkodik, akik egy szörnyű apartheid rendszerben élnek, megfosztva polgári és emberi jogaiktól. De a zsidóktól is lépésről-lépésre elveszik jogaikat” – hangoztatja Peled-Elhanan, utalva azokra a kezdeményezésekre, amelyek nyomán egyre korlátozzák az izraeli polgárok lehetőségét a tiltakozásra és a kormány kritikájára. A professzor-asszony úgy véli továbbá, hogy az izraeli baloldal mindig is kicsi és gyenge volt. A fő gondot azonban szerinte az oktatási rendszer jelenti, amely „fönntartja az igazságtalan, antidemokratikus és fenntarthatatlan állam működését. „Az oktatásban minden, az óvodától 12. évfolyamig, az irodalom, a zene, az ünnepek, mind-mind telítve van a lelkes hazafias szellemmel” – zárja mondandóját Peled-Elhanan, izraeli békeaktivista, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzor-asszonya. Perge Ottó 2011 augusztus 8.   Eyewitness in Israel and the Occupied Palestinian Territories 08/07/2011   Matt Berkman lately returned from a two-week delegation to Israel and the Occupied Palestinian Territories organized by Interfaith Peace-Builders.   JERUSALEM   Jerusalem effectively consists of two cities, one Jewish, one Arab. Whereas these cities were at one point geographically distinct-Jews living in West Jerusalem, Palestinians in East Jerusalem-the Palestinian half of the city has lately seen its ethnic homogeneity rent by the construction of Jewish settlements in East Jerusalem, a process ongoing since the city was conquered in 1967. These Jewish settlements-illegal under international law-are clean, affluent-looking housing complexes that are well serviced by the Greater Jerusalem municipality.   The Palestinian neighborhoods whose physical and social contiguity the Jewish settlements fragment, on the other hand, are visibly underserviced and neglected. Traveling through them, I found these areas to be overcrowded and littered with trash; the roads were unpaved, the schools few and derelict. A visual staple of the Arab neighborhoods was their black rooftop water tanks, used to offset the insufficient level of water pressure allotted them by the city.   The reason for the overcrowding in these neighborhoods is that it is nearly impossible for Palestinians to procure building permits anywhere in Jerusalem. Permits are arbitrarily denied or left indefinitely in bureaucratic limbo. Palestinian neighborhoods are also forbidden to expand beyond their present boundaries, which have been the same since 1967. The surrounding land (and this goes for all Arab villages and cities in Israel) was nationalized after 1948 and turned over to the dispensation of the Jewish National Fund, which does not sell or lease land to non-Jews.   If a Palestinian family wants to expand their home or build a new one on a vacant lot, they must do so illegally, or not at all. If they build illegally, they risk having their homes demolished on short notice (often they are given ten minutes to vacate their possessions before the bulldozers arrive). That is why the landscape of East Jerusalem is riddled with the husks of demolished Arab homes. Jewish neighborhoods and settlements, on the other hand, have no problem purchasing land or receiving expedited permits.   This systematic discrimination, along with discrimination in the provision of municipal services, cannot be seen as other than a calculated policy of slow-motion ethnic cleansing. The goal is evidently to immiserate Arabs until they leave Jerusalem.   Although Israel formally annexed Jerusalem after 1967, the Palestinians that live there, unlike Palestinians residing within Israel's internationally recognized borders, are not Israeli citizens. They have no citizenship. They are legally "residents" of Jerusalem, which entitles them to certain economic benefits like subsidized healthcare, but they cannot vote in Israel's parliamentary elections nor do they have passports or other national identity documents. Traveling outside of Israel, except to the West Bank, is an arduous process for them that requires multiple authorizations.   Moreover, their residency (and accompanying benefits) can be revoked if they are absent from Jerusalem for a period of three years. On our delegation, we heard reports of Arab Jerusalemites who have studied abroad only to come back and find that their right to live in the city of their birth has been revoked. The same goes for those caught residing in the suburbs beyond Jerusalem's city limits, something Arab residents are often forced to do due to the overcrowding. The IDF launches periodic night raids in order to prove that these Palestinians are living outside the city, so that their residency can be revoked. Although the notion of partitioning Jerusalem is likely defunct thanks to the proliferation of Jewish settlements, there do still remain small concentrations of Arab residents around the Old City that could potentially serve as a truncated Palestinian capital in the event of a two-state solution. For this reason, certain radical groups of settlers have been seizing or purchasing buildings in the heart of densely populated Arab neighborhoods in order to create a Jewish demographic foothold in these areas and, in this way, prevent partition.   These settler dwellings are prominent for their Israeli flags and razor-wire ramparts. We saw several of them, and attended a weekly protest against one such cluster of settlements in the neighborhood of Sheikh Jarrah, where using Ottoman-era documents of dubious authenticity a settler group recently secured the legal eviction of several Palestinian families that had been living in homes there since the 1950s. These houses were given to the families by the United Nations and the Jordanian government in compensation for homes in West Jerusalem from which they had been expelled by Zionist militias in 1948. Recently, however, an Israeli court ruled in favor of a settler group that claimed to hold the original deeds to these homes. The state then evicted the Palestinian residents and the settlers moved in. Needless to say, Israeli courts would never entertain the congruent notion that these same evicted Arabs could reclaim the West Jerusalem properties stolen from them in 1948.   GALILEE   The other day we traveled to the Galilee area, which is inside Israel proper. In the not too distant past, the Galilee was majority Arab. Today, due to the success of Judaization policies (which have their own ministry in Israel's government, the "Ministry of Development of the Negev and Galilee"), the number of Jews in the Galilee has surpassed the number of Arabs. The same discrimination in land and services that I described above applies equally to the Galilee. While Arab-majority cities of the Galilee have indigenous mayors, which should theoretically make the degree of discrimination in municipal services lower, the cities' budgets are in fact determined by Jewish-controlled "regional councils" in conjunction with relevant state ministries (education, industry, infrastructure). According to an advocacy organization we met with, Israel's Arab community, which currently stands at 20% of the total population but has needs disproportionate to its size, receives no more than 5% of any given ministry's annual budget, and often less.   What we saw in the Galilee, however, was far more disturbing than these statistics. Our group toured a number of "unrecognized villages"-Arab and Bedouin shantytowns that existed before 1948 but were never recognized by Israel following the creation of the state. Because they were not recognized (for reasons unspecified), their land was declared state land by the government and their homes were summarily bulldozed. Instead of emigrating, however, many villagers rebuilt their homes after each demolition, evidently using industrial detritus.   The situation today is that these villagers (or what remains of them) live in corrugated iron shacks, up to fifteen in a house, without electricity, running water, or indoor plumbing. Because they are unrecognized, the state refuses to hook them up to the electricity grid or sewage system. Meanwhile, many of them are located within clear view of fully-serviced Israeli cities, some built just a few years ago on land that was originally theirs. One village we visited was almost fully encircled by the Russian-Jewish settlement of Karmiel. The villagers live literally feet from this affluent suburb of sparkling white high-rises but lack paved roads, sewage, electricity, and schools (the children must drive or walk to a nearby village to attend class). According to another civil society advocate, there are more than 40 such villages in Israel, all of them Arab, and all of them facing possible demolition. Most notable among these is the village of al-Araqib in the Negev, which has now been demolished more than 20 times. BI'LIN   So far I have been discussing what happens within what Israel considers to be its legitimate borders (despite East Jerusalem's status as an occupied territory under international law). But nearly identical strategies of Judaization are also being applied in the West Bank, which has been under Israeli military occupation since 1967. Our delegation spent a night in the village of Bi'lin, which on a clear night is within view of Jerusalem and Tel Aviv, but located across the Green Line that demarcates the pre-1967 border. Bi'lin is an agricultural village whose farmers rely on their thousand-year-old olive trees to make ends meet. However, in 2002, under the pretext of security, Israel erected a wall in the West Bank that cut the villagers off from most of their agricultural lands, effectively annexing them for the expansion of nearby Israeli settlements, which at the time of our visit were undergoing further construction. The olive trees in the path of the wall were uprooted.   For the last few years, the residents of Bi'in have mounted weekly non-violent protests against the wall. These protests have been brutally suppressed by Israel's military. According to videos we screened, it appears that protesters are routinely fired upon with high-velocity tear gas canisters, rubber-coated steel bullets, and live ammunition-all of which can be fatal. We toured the site of the protests and discovered shell casings, spent tear gas grenades and even live bullets littering the ground. One large patch of earth emitted a foul, fecal odor that was the product of Israel's latest crowd-control method: spraying protesters with what our guides described as "sewage water." The spray was last deployed a month ago and the stench remains to this day.   There are also midnight kidnappings and imprisonment of protest leaders and participants by the IDF, including children. The twenty-year -old son of the family I stayed with was abducted from his home by soldiers in the middle of the night, dragged to a nearby olive grove, and nearly beaten to death. His brother, Abdullah, was still on the lam after being targeted for abduction. The charge against them was arranging non-violent demonstrations. In addition, several protesters and innocent bystanders have been killed by Israeli soldiers in Bi'lin, including a woman who recently died of respiratory problems after inhaling tear gas and sewage water. Our group screened a video of a soldier firing a tear gas canister directly into the chest of a local protest leader name Bassem, killing him instantly. He was unarmed. In 2007, an Israeli court ruled that the wall should be moved back 500 meters. That decision was implemented only last month. In the process of moving the wall, the IDF set fire to much of the land being returned to Bi'lin, destroying a number of olive trees. The ground there is visibly charred. Either way, the 500 meter alteration in the wall's path has not ended the protests, which continue to demand the dismantling of the wall altogether.   There are several others villages like Bi'lin, where the wall annexes agricultural lands and aquifers for the use of nearby settlements. But there are also other cities that have it worse. Qalqiliya, for example, is a West Bank city of 60,000 inhabitants that is entirely encircled by the wall. Gates in the wall open twice a day for two hours; otherwise, its residents are imprisoned. In the area of East Jerusalem, the wall cuts off certain Arab suburbs that once formed an organic part of the city, disrupting family, labor, and religious ties. According to a former IDF soldier, the thousands of Palestinian laborers who penetrate the wall each week in search of work belies its security justification as a bulwark against suicide terrorism. Its only ostensible purpose is land theft. HEBRON   We also visited Hebron. Hebron is unique among West Bank cities. It has an Arab population of 250,000, and a Jewish population of around 800 armed, highly ideological settlers that have underhandedly purchased or seized homes in the heart of the city. According to locals and the testimony of a former IDF soldier stationed in Hebron, these settlers perpetually antagonize and attack the Arab population. What is more, they do so with near impunity due to the fact that they are protected by 1,200 IDF soldiers whose orders are to arrest or kill any Palestinian that defends him/herself against settler assaults. The Palestinians know this and are forced to passively absorb all measure of abuse.   To illustrate this, the soldier we spoke with told the following story. Responding to cries, he entered a marketplace one day to find several settler women violently beating the shopkeepers with rolling pins. When he demanded to know they were doing, one of them replied, "What does it look like? We're beating the Arabs." The soldier surmised they were doing this in order to provoke a violent reaction from the shopkeepers, which would oblige him (the soldier) to shoot or arrest them. During our visit, I personally witnessed an Israeli soldier striking a young Palestinian boy because he was walking on a road accessible only to Jews and internationals. Our group also saw the mesh canopy that overhangs the Arab marketplace located below the settler houses. The canopy had caught cinder blocks, metal chairs, garbage, eggs, knives, and other objects thrown by the Jewish settlers onto the Arabs below. One of the overhangs had been eaten away by battery acid poured from above, and we heard reports of Jewish settlers urinating out of their windows onto the marketplace. All this, it appears, takes place in full view of an IDF watchtower. The soldiers do nothing to prevent settler rampages. It's not part of their orders. On the contrary, many of them are subservient to the settlers. We witnessed one settler command an IDF soldier to arrest our Arab guide for walking on a street where Arabs were forbidden. The soldier, who had been ignoring us hitherto, quickly began to oblige (luckily we eluded him).   In order to hear the widest variety of perspectives on the situation in Hebron, we also met with a spokesperson for the settler community, a man named David Wilder. Wilder described a situation in which Jews, not Arabs, were the party facing ethnic discrimination in Israel and the West Bank. Jews, he said, were confined to 3% of the city, both by agreement with the Palestinian Authority and by the disinclination of local Arabs to sell them property. (In fact, Israel's security control of Hebron, a city with 800 Jews, ranges over 30% of the city, including its holiest site, the Cave of the Patriarchs).   He described what he considered Arab incitement-including the practice of shooting off fireworks to celebrate high school graduations-and cited instances of terrorism directed against Jews in Hebron during the Second Intifada. He denied the existence of premeditated settler violence, describing any attacks on the local population as the work of undisciplined youth reacting to Arab provocations. (Shortly after this meeting, our guide Issa, a local activist, recalled David Wilder holding a loaded pistol to his head as he attempted to videotape a settler pogrom.)   SOUTH HEBRON HILLS   After our delegation concluded, I joined a small group of Israeli activists called Ta'ayyush ("Coexistence") in the South Hebron Hills, where they gather each Saturday to assist the local population with reconstruction and agricultural projects (at its request). As a group of Israelis and internationals, Ta'ayyush's very presence also provides these Palestinians with a measure of protection from violent settlers and apathetic military personnel who together conspire to make their lives unlivable.   Upon arrival, we split into two groups. The first was to accompany local shepherds who had lately been assaulted by settlers as they tried to bring their flocks to pasture. The purpose of this activity was not only to protect the shepherds, but also to document settler rampages that would otherwise be ignored by the military. The second group (my group) drove to the encampment of Bir al-Id to help an older man named Hajj Ismail and his family clear rocks and debris from the ruin of their demolished home. Following a fruitless court battle, the military had carried out its demolition order a month earlier on the typical grounds of "illegal construction."   Hajj Ismail and his family are members of the most neglected substratum of Palestinian society. They are of a class referred to by village- and town-dwelling Palestinians as "cave people," for the fact that many of them inhabit (and have from time immemorial) relatively well-provisioned caves in the South Hebron Hills. In recent times, however, population growth has forced families like Hajj Ismail's to leave their caves and establish hilltop encampments like Bir al-Id, which are then declared illegal by the occupation authorities and slated for demolition.   Meanwhile, these same authorities actively facilitate the creation of new Jewish settlement outposts in the area (allegedly "illegal" under Israeli law) by provisioning racist bands of Israeli "hilltop youth" with water, electricity and security. One such "illegal" outpost, whose power lines and massive cisterns strike a familiar contrast with the makeshift structures of Bir al-Id, was perched less a kilometer from Hajj Ismail's ramshackle tent.   After a few hours the two groups reunited to perform a "direct action" at the illegal outpost of Bat Maon, from which settler attacks on Palestinian schoolchildren had recently originated. (According to an Italian NGO worker who has been accompanying the children to class for several months, settlers from Bat Maon had only days earlier beaten two American activists with lead pipes as they attempted to film these attacks.)   Camcorders in hand, our group circumnavigated Bat Maon in hopes of drawing the military's attention to what was going on there. We were immediately encircled by armored vehicles and asked to leave. One of our activists demanded to know why so many soldiers had been dispatched to quell Ta'ayyush's nonviolent action while none had been tasked with investigating the recent stabbing of a Palestinian by a masked settler. Such attempts to shame the military, he later told me, had in the past succeeded in achieving marginal improvements in the conditions of the local Palestinians.   Driving back to Jerusalem, I asked one long-time member of Ta'ayyush, a mathematician named Danny, how many leftists of his stripe he thought existed in Israel today. He guessed a couple of hundred. (Israel's Jewish population currently stands at 5.8 million.)   This, in part, is the situation in Israel and the Occupied Territories as I have seen it and heard it described by those who live there. I leave it to the reader to draw from this testimony his/her own conclusions about the nature of the political system under which Israelis and Palestinians live, both within and beyond Israel's recognized borders. Matt Berkman August 6, 2011   << Previous

RSS Feed

---